— Most már fékezd magad! Ehhez a pénzhez semmi jogod nincs, és nem is lesz. Világos? — üvöltötte a férje, ám Eszter nem hagyta annyiban.
Eszter a megszokottnál jóval korábban kapta fel a fejét a bejárati ajtó nyikkanására. Péntek volt, fél hat körül; Gábor ilyenkor soha nem szokott hazaérni. Ösztönösen a kanapé alá tolta az új csizma dobozát, de abban a pillanatban megértette, hogy már elkésett. A férje ott állt a nappali küszöbén, és a pillantása egyenesen a lábára szegeződött.
Rajta volt az a csizma. A sötét, keserű csokoládéra emlékeztető velúr, biztos sarokkal, elegáns szabással. Heteken át nézegette a kirakatban, valahányszor munkába menet elhaladt a kis üzlet előtt.
— Új? — kérdezte Gábor. A hangja látszólag nyugodt volt, Eszter azonban már túl jól ismerte ahhoz, hogy ne hallja ki belőle a feszültséget.
— Igen — felelte, és úgy döntött, nem kezd magyarázkodásba. — Ma vettem.
Gábor komótosan kibújt a zakójából, majd a szék támlájára tette. Ezután meglazította az inge legfelső gombját. Egyetlen szót sem szólt közben, és ez a hallgatás fenyegetőbbnek tűnt, mint bármilyen kiabálás.
— Volt róla szó, hogy csizmát veszel? — szólalt meg végül, miközben leereszkedett a kanapéra.
— Nem. Nem volt.
— Pontosan. Nem volt. — Ujjai az orrnyergét masszírozták, mintha türelmet próbálna gyűjteni. — Eszter, hányszor kell még elmondanom ugyanazt? Megállapodtunk valamiben. Ami nem élelmiszer vagy valami apró háztartási szükséglet, azt előbb megbeszéljük. Közösen. Ismerős neked ez a szó? Közösen?
Eszterben azonnal felkúszott az a régi, ismerős düh. Ez a hang. Ez a fölényeskedő, kioktató tónus, amelytől legszívesebben felkapott volna valami súlyosat, és hozzávágta volna.
— Gábor, ezt a saját pénzemből fizettem — mondta, amennyire csak képes volt higgadt maradni.
A férfi gúnyosan felnevetett az orra alatt.
— A saját pénzedből? Ha nem rémlene, közös kasszán vagyunk. Közös bevétel, közös kiadás, közös felelősség.
— Nem a közösből vettem el. Olyan pénzből fizettem, amihez a családi költségvetésnek semmi köze.
Gábor szemöldöke összeszaladt.
— Miféle ostobaság ez? Honnan lenne neked külön pénzed? Titokban gyűjtögetsz valamit?
— Eladtam néhány holmimat — Eszter felállt, és összefonta a karját maga előtt. — Régi ékszereket. A nagymamámtól maradtak rám, de soha nem hordtam őket. Feltettem őket egy hirdetési oldalra, jelentkezett rájuk vevő, ennyi történt. Az a pénz az enyém volt. Nem a közös kasszából nyúltam le semmit.
Gábor arca hirtelen kellemetlen, vöröses színt öltött.
— Álljunk csak meg… — emelte fel a kezét. — Te eladtad a családi értéktárgyaidat úgy, hogy engem meg sem kérdeztél?
— Azok az ÉN családom értékei voltak. Az én nagymamámé. Az én örökségem.
— Mi ketten vagyunk egy család! — csattant fel Gábor, és a hangja egyre élesebb lett. — Amink van, az mindkettőnké. A lakás, a kocsi, a bútorok, és igen, még azok a nagymamádtól kapott fülbevalók is!
— Tényleg? — Eszter ekkor már érezte, hogy nem tudja tovább lenyelni a szavait. — Amikor húszezerért vettél magadnak új fülhallgatót, azt velem előtte átbeszélted? Vagy amikor megrendelted azt a nevetségesen drága késkészletet, akkor kikérted a véleményemet?
— Az egészen más! — ugrott fel Gábor. — A fülhallgató a munkámhoz kell. A kések pedig a háztartásba kerültek. A konyhánkba. Az közös befektetés.
— Akkor nekem a csizma kell a munkámhoz! Naponta járok be az irodába, ügyfelekkel tárgyalok, emberek elé állok. Vagy szerinted úgy kellene megjelennem, mintha az utcáról estem volna be?
— Ne ferdíts! Tele van cipővel a szekrényed.
— Régi cipőkkel! Olyanokkal, amiket még az esküvőnk előtt hordtam! — Eszter idegesen járkálni kezdett a szobában. A hangja megremegett, de nem a félelemtől, hanem a visszafojtott haragtól. — Tudod mit, Gábor? Elegem lett. Abból, hogy minden egyes forintot, amit magamra merek költeni, előbb fejben ezerszer meg kell indokolnom. Abból, hogy egy rúzs, egy arckrém vagy egy harisnya miatt is úgy kell éreznem magam, mintha bűnt követnék el. Te pedig közben simán megveszel magadnak bármit, ami megtetszik, és eszedbe sem jut előtte szólni róla.
— Mert én keresek többet! — robbant ki Gáborból. — Én hozom haza a pénz nagy részét. Én fizetem a lakást, az autót, gyakorlatilag mindent!
A szavai után vastag, nyomasztó csend nehezedett közéjük. Eszter a férjét figyelte, és hosszú idő óta először mintha igazán meglátta volna. A kipirult arcot, a mellkas előtt összezárt karokat, a keskenyre húzott, fölényes tekintetet. Mikor változott ilyenné? Vagy mindig ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni?
— Világos — mondta végül halkan. — Vagyis szerinted azért, mert többet keresel, jogod van eldönteni, én mire költhetek?
— Nem erről van szó! Én csak azt kérem, hogy tartsuk magunkat ahhoz, amiben megállapodtunk.
— Ahhoz a megállapodáshoz, amit te gond nélkül felrúgsz, ha éppen neked úgy kényelmes?
— Eszter, ez már teljes képtelenség! — Gábor két kézzel a fejéhez kapott, és látszott rajta, hogy a családi pénzügyekkel készül visszavágni.