„Én segítséget kértem, nem azt, hogy kiforgassanak a tulajdonomból” — Erzsébet felháborodottan vágta oda a folyosón

Igazságtalan, rideg otthon, tele sértett titkokkal.
Történetek

Erzsébet eleinte meg sem szólalt. Csak állt mereven, mintha még nem jutott volna el hozzá a döntés értelme. Aztán egyszerre elszakadt benne valami.

– Fulladjatok meg mindannyian! – üvöltötte a folyosón. – Papírok, jegyzetek, rohadt szomszédasszonyok! Azt hiszitek, győztetek? Majd én egyenként elintézlek benneteket…

A végrehajtó azonnal elé lépett, és elállta az útját. Katalin már nyugodt mozdulatokkal csúsztatta vissza az iratokat a mappájába. Judit odakint, az épület előtt elégedetten beleszívott az elektromos cigarettájába, aztán féloldalas mosollyal csak ennyit mondott:

– Na tessék. Végre egy cirkusz, ami szünet nélkül véget ért.

Aznap este Anna egyedül ment haza. A lakás csendes volt, tiszta, és már nem maradt benne idegen szag. Feltette a vizet teának, lerúgta a cipőjét, és hosszú idő óta először nem kapta fel a fejét minden apró neszre a lépcsőház felől.

Kilenc után nem sokkal csengettek.

Péter állt az ajtóban. Egy nejlonszatyrot szorongatott, az arcán pedig annak az embernek a tanácstalansága ült, aki nem tudja, milyen hangon kellene bocsánatot kérni.

– A holmimért jöttem – mondta.

– Gyere be. Minek az a szatyor?

– Vettem narancsot.

– Milyen meghatóan értelmetlen gesztus. A cuccaid a szobában vannak.

Péter belépett, de a cipőjét nem vette le. Megállt az előszobában, mintha nem volna biztos benne, meddig van még joga bemenni.

– Anna… beszéljük meg normálisan.

– Beszélhetünk. De előre szólok: itt már a falak is belefáradtak a hazugságba.

– Nem akartam, hogy idáig fajuljon.

– Ez azoknak a kedvenc mondata, akik pontosan ezt nem akadályozták meg.

– Anya túl messzire ment. Most már látom.

– Későn.

– Nem hittem, hogy tényleg bíróságra viszi.

Anna hosszan nézte. Nem dühösen, inkább figyelmesen, mintha egy rosszul sikerült mondat mögött keresné a valódi jelentést.

– Hazudsz.

Péter félrenézett.

– Miért mondod ezt rögtön?

– Mert te nem tudsz nyugodtan hazudni. Ráng a bal szemhéjad. Még nevetséges is lehetne, ha nem lenne ennyire undorító. Mondd ki végre.

Péter leült a puff szélére. Úgy görnyedt össze, mint egy diák az igazgatói irodában.

– Adósságaim vannak.

– Miféle adósságaid?

– Hitelek. Kártyatartozások. És… néhány magánkölcsön.

– Mire?

– Nem mindegy?

– Egyáltalán nem. Gyógykezelésre? Temetésre? Tanulásra? Mire kellett úgy eladósodnod, hogy végül anyádnak engedted volna rohamra az én lakásomat?

Péter egy ideig hallgatott.

– Fogadásokra. Először csak kevés ment el. Aztán vissza akartam nyerni. Utána az egyik tartozást a másikkal próbáltam betömni. Azt hittem, ki tudok mászni belőle.

Anna még csak meg sem rezzent. A tárgyalás után mintha kiégett volna belőle minden, és a hamu helyén csak valami száraz, tiszta képesség maradt: hallani, érteni, de már nem összeroppanni.

– Tehát nem csak anyád fejét töltötte meg ez a mocsok.

– Abbahagytam.

– Mikor?

– Egy hete.

– Lenyűgöző józansági rekord.

Péter úgy szorította meg a szatyrot, hogy a narancsok halkan összekoccantak benne.

– Anya azt mondta, ha visszaszerezzük a lakást, eladjuk, kifizetünk mindent, és újrakezdjük.

– Kik azok, hogy mi?

– Én és ő.

– És én hol voltam ebben a tervben?

– Azt gondoltam… majd később elmagyarázom. Hogy újra összejövünk. Amikor már minden elcsendesedett.

Anna lassan bólintott.

– Vagyis nem két oldal között vergődtél. Ti ketten együtt dolgoztatok.

– Nem így volt. Nem teljesen. Én csak…

– Csak azt szeretted volna, hogy megint én fizessek. Ezúttal már nem pénzzel, hanem a lakásommal. Milyen takarékos megoldás.

– Anna, gödörben voltam.

– Nem, Péter. Gödörben akkor lettél volna, ha idejössz, és azt mondod: „Elrontottam mindent, segíts kimászni.” Te viszont inkább alám ástad a padlót, amíg aludtam. Ez egészen más.

Péter felnézett rá. A szeme vörös volt, az arca gyűrött és kimerült.

– És most mi lesz?

– Most összepakolod a dolgaidat. A gödrödet pedig viszed tovább egyedül.

– Ilyen könnyen áthúzol mindent?

– Nincs mit áthúzni. Sőt, most tulajdonképpen szívességet tettél.

– Miféle szívességet?

– Drágát, de hasznosat. Egész évben azt hittem, elvesztettem valami családi háborút. Hogy engem nem választottak, nem szerettek eléggé, nem védtek meg. Most kiderült, hogy ennek semmi köze nem volt a szeretethez. Ti ketten úgy néztetek rám, mint egy pénztárgépre, amelyhez türelemfunkció is tartozik. Hidd el, ez jelentősen leegyszerűsíti a gyógyulást.

Péter felállt.

– Kemény lettél.

– Nem. Csak végre kijózanodtam.

Szó nélkül bement a szobába, és pakolni kezdett. Anna a konyhában maradt. Hallotta a szekrényajtó nyikkanását, a vállfák tompa koccanását, a ruhák suhogását. Közönséges, mindennapi lakáshangok voltak. Csakhogy többé nem volt bennük család, közös élet, otthonosság. Csupán két idegenné vált ember életének szétkapcsolódása.

Az ajtónál Péter még megállt.

– Én tényleg azt hittem, később mindent meg tudok magyarázni.

– Meg is magyaráztad. Meglepően jókor.

– Gyűlölsz?

Anna ránézett. Fáradt volt, szánalmas, és már egyáltalán nem félelmetes.

– Nem. És ez neked rosszabb.

Péter elment. Az ajtó halkan, szinte udvariasan záródott mögötte.

Anna visszatért a nappaliba, megigazította a takarót a kanapén, amelyet már rég oda húzott, ahol neki volt kényelmes, nem oda, ahová mások régi szokásai kívánták volna. Az ablakon túl villogott egy utcai lámpa, az udvaron valaki a parkolás miatt veszekedett, fentről széket húztak végig a linóleumon. Egyszerű, pest környéki este volt: zene nélkül, nagy gesztusok nélkül, esőben elmondott zárómonológ nélkül.

Anna letette a bögréjét az ablakpárkányra, és akkor hirtelen megértett valami pofonegyszerűt, szinte sértően nyilvánvalót. A legrosszabb nem ma történt, és nem is a bíróságon. A legrosszabb akkor volt, amikor hónapokon át úgy tett, mintha mindez helyrehozható lenne udvariassággal, munka utáni vacsorákkal és azzal a mondattal, hogy „beszéljük meg nyugodtan”. Most viszont már nem félt. Most tisztaság volt.

A telefonja felvillant. Judit írt: „Na, elment? Ha kell, van egy normális lakatosom és borom is. De előbb inkább a lakatos.”

Anna elmosolyodott. Először igazán. Nem csak az arcával, hanem valahol mélyebben.

Visszaírt: „Először a lakatos. Aztán talán a bor.”

Ezután bezárta a beszélgetést, ellenőrizte a zárat, lekapcsolta az előszobai lámpát, és kiment vizet forralni. A lakásban olyan csend volt, amilyen csak ott tud lenni, ahol többé senki nem akar átnevelni, elszámoltatni, vagy lassan kiszorítani a saját életedből.

És ettől a csendtől most először nem támadt kedve sírni.

Titkok