Erzsébet eleinte meg sem szólalt. Csak állt mereven, mintha még nem jutott volna el hozzá a döntés értelme. Aztán egyszerre elszakadt benne valami.
– Fulladjatok meg mindannyian! – üvöltötte a folyosón. – Papírok, jegyzetek, rohadt szomszédasszonyok! Azt hiszitek, győztetek? Majd én egyenként elintézlek benneteket…
A végrehajtó azonnal elé lépett, és elállta az útját. Katalin már nyugodt mozdulatokkal csúsztatta vissza az iratokat a mappájába. Judit odakint, az épület előtt elégedetten beleszívott az elektromos cigarettájába, aztán féloldalas mosollyal csak ennyit mondott:
– Na tessék. Végre egy cirkusz, ami szünet nélkül véget ért.
Aznap este Anna egyedül ment haza. A lakás csendes volt, tiszta, és már nem maradt benne idegen szag. Feltette a vizet teának, lerúgta a cipőjét, és hosszú idő óta először nem kapta fel a fejét minden apró neszre a lépcsőház felől.
Kilenc után nem sokkal csengettek.
Péter állt az ajtóban. Egy nejlonszatyrot szorongatott, az arcán pedig annak az embernek a tanácstalansága ült, aki nem tudja, milyen hangon kellene bocsánatot kérni.
– A holmimért jöttem – mondta.
– Gyere be. Minek az a szatyor?
– Vettem narancsot.
– Milyen meghatóan értelmetlen gesztus. A cuccaid a szobában vannak.
Péter belépett, de a cipőjét nem vette le. Megállt az előszobában, mintha nem volna biztos benne, meddig van még joga bemenni.
– Anna… beszéljük meg normálisan.
– Beszélhetünk. De előre szólok: itt már a falak is belefáradtak a hazugságba.
– Nem akartam, hogy idáig fajuljon.
– Ez azoknak a kedvenc mondata, akik pontosan ezt nem akadályozták meg.
– Anya túl messzire ment. Most már látom.
– Későn.
– Nem hittem, hogy tényleg bíróságra viszi.
Anna hosszan nézte. Nem dühösen, inkább figyelmesen, mintha egy rosszul sikerült mondat mögött keresné a valódi jelentést.
– Hazudsz.
Péter félrenézett.
– Miért mondod ezt rögtön?
– Mert te nem tudsz nyugodtan hazudni. Ráng a bal szemhéjad. Még nevetséges is lehetne, ha nem lenne ennyire undorító. Mondd ki végre.
Péter leült a puff szélére. Úgy görnyedt össze, mint egy diák az igazgatói irodában.
– Adósságaim vannak.
– Miféle adósságaid?
– Hitelek. Kártyatartozások. És… néhány magánkölcsön.
– Mire?
– Nem mindegy?
– Egyáltalán nem. Gyógykezelésre? Temetésre? Tanulásra? Mire kellett úgy eladósodnod, hogy végül anyádnak engedted volna rohamra az én lakásomat?
Péter egy ideig hallgatott.
– Fogadásokra. Először csak kevés ment el. Aztán vissza akartam nyerni. Utána az egyik tartozást a másikkal próbáltam betömni. Azt hittem, ki tudok mászni belőle.
Anna még csak meg sem rezzent. A tárgyalás után mintha kiégett volna belőle minden, és a hamu helyén csak valami száraz, tiszta képesség maradt: hallani, érteni, de már nem összeroppanni.
– Tehát nem csak anyád fejét töltötte meg ez a mocsok.
– Abbahagytam.
– Mikor?
– Egy hete.
– Lenyűgöző józansági rekord.
Péter úgy szorította meg a szatyrot, hogy a narancsok halkan összekoccantak benne.
– Anya azt mondta, ha visszaszerezzük a lakást, eladjuk, kifizetünk mindent, és újrakezdjük.
– Kik azok, hogy mi?
– Én és ő.
– És én hol voltam ebben a tervben?
– Azt gondoltam… majd később elmagyarázom. Hogy újra összejövünk. Amikor már minden elcsendesedett.
Anna lassan bólintott.
– Vagyis nem két oldal között vergődtél. Ti ketten együtt dolgoztatok.
– Nem így volt. Nem teljesen. Én csak…
– Csak azt szeretted volna, hogy megint én fizessek. Ezúttal már nem pénzzel, hanem a lakásommal. Milyen takarékos megoldás.
– Anna, gödörben voltam.
– Nem, Péter. Gödörben akkor lettél volna, ha idejössz, és azt mondod: „Elrontottam mindent, segíts kimászni.” Te viszont inkább alám ástad a padlót, amíg aludtam. Ez egészen más.
Péter felnézett rá. A szeme vörös volt, az arca gyűrött és kimerült.
– És most mi lesz?
– Most összepakolod a dolgaidat. A gödrödet pedig viszed tovább egyedül.
– Ilyen könnyen áthúzol mindent?
– Nincs mit áthúzni. Sőt, most tulajdonképpen szívességet tettél.
– Miféle szívességet?
– Drágát, de hasznosat. Egész évben azt hittem, elvesztettem valami családi háborút. Hogy engem nem választottak, nem szerettek eléggé, nem védtek meg. Most kiderült, hogy ennek semmi köze nem volt a szeretethez. Ti ketten úgy néztetek rám, mint egy pénztárgépre, amelyhez türelemfunkció is tartozik. Hidd el, ez jelentősen leegyszerűsíti a gyógyulást.
Péter felállt.
– Kemény lettél.
– Nem. Csak végre kijózanodtam.
Szó nélkül bement a szobába, és pakolni kezdett. Anna a konyhában maradt. Hallotta a szekrényajtó nyikkanását, a vállfák tompa koccanását, a ruhák suhogását. Közönséges, mindennapi lakáshangok voltak. Csakhogy többé nem volt bennük család, közös élet, otthonosság. Csupán két idegenné vált ember életének szétkapcsolódása.
Az ajtónál Péter még megállt.
– Én tényleg azt hittem, később mindent meg tudok magyarázni.
– Meg is magyaráztad. Meglepően jókor.
– Gyűlölsz?
Anna ránézett. Fáradt volt, szánalmas, és már egyáltalán nem félelmetes.
– Nem. És ez neked rosszabb.
Péter elment. Az ajtó halkan, szinte udvariasan záródott mögötte.
Anna visszatért a nappaliba, megigazította a takarót a kanapén, amelyet már rég oda húzott, ahol neki volt kényelmes, nem oda, ahová mások régi szokásai kívánták volna. Az ablakon túl villogott egy utcai lámpa, az udvaron valaki a parkolás miatt veszekedett, fentről széket húztak végig a linóleumon. Egyszerű, pest környéki este volt: zene nélkül, nagy gesztusok nélkül, esőben elmondott zárómonológ nélkül.
Anna letette a bögréjét az ablakpárkányra, és akkor hirtelen megértett valami pofonegyszerűt, szinte sértően nyilvánvalót. A legrosszabb nem ma történt, és nem is a bíróságon. A legrosszabb akkor volt, amikor hónapokon át úgy tett, mintha mindez helyrehozható lenne udvariassággal, munka utáni vacsorákkal és azzal a mondattal, hogy „beszéljük meg nyugodtan”. Most viszont már nem félt. Most tisztaság volt.
A telefonja felvillant. Judit írt: „Na, elment? Ha kell, van egy normális lakatosom és borom is. De előbb inkább a lakatos.”
Anna elmosolyodott. Először igazán. Nem csak az arcával, hanem valahol mélyebben.
Visszaírt: „Először a lakatos. Aztán talán a bor.”
Ezután bezárta a beszélgetést, ellenőrizte a zárat, lekapcsolta az előszobai lámpát, és kiment vizet forralni. A lakásban olyan csend volt, amilyen csak ott tud lenni, ahol többé senki nem akar átnevelni, elszámoltatni, vagy lassan kiszorítani a saját életedből.
És ettől a csendtől most először nem támadt kedve sírni.