A kulcsaimat egy olyan ember kezébe, akinek semmi keresnivalója nálam? Igen, ezt is meg kellett volna beszélned velem.
– Ő nem idegen.
– A lakásomnak az. A hálószobámnak is az. A záramnak pedig végképp.
Péter leült vele szemben, mintha ezzel nyugalmat tudna erőltetni a helyzetre.
– Te mindent csatatérré változtatsz.
– Azért, mert ez már rég háború, Péter. Csak te azt hitted, elbújhatsz valahol a pincében, aztán majd előjössz ahhoz, aki győzött.
– Ugyan már, az ég szerelmére, ne csinálj ebből tragédiát.
– Rendben. Akkor minden pátosz nélkül mondom. Holnap összepakolom a dolgaidat. Éjszakára mehetsz az anyádhoz.
– Elment az eszed?
– Nem. Inkább most tértem végre magamhoz.
– Egyetlen zár miatt akarsz válni?
– Nem a zár miatt. Hanem azért, mert három éven át egy olyan embert adtál el nekem önmagadként, aki valójában nem is létezik. Azt hittem, gyenge vagy. Kiderült, hogy csak kényelmes. Mindenkinek. Rajtam kívül.
– Kegyetlen vagy.
– Későn vetted észre.
Tizenkét nappal később megérkezett az idézés. Erzsébet keresetet nyújtott be, és azt kérte, hogy a szerződést nyilvánítsák semmisnek: nyomásgyakorlásra, megtévesztésre, súlyos lelkiállapotra és jogainak sérelmére hivatkozott. A képviseletét Gábor vállalta, az a helyi „mindent elintéző” figura, akinek olyan arca volt, mint egy másnapos közjegyzőnek.
Másnap ő maga telefonált Annának.
– Anna, jó estét kívánok – susogta behízelgő hangon a kagylóba. – Én gyakorlatias ember vagyok, és úgy sejtem, ön is az. Kerüljük el a fölösleges vérontást. A bíróság idegesítő dolog. Meg lehet ezt oldani békésebben is.
– Pontosan miről szeretne megállapodni?
– Hát… a körülmények megfelelő értelmezéséről. A tanúvallomás rugalmas műfaj. Ki mire emlékszik, úgy mondja el.
Anna bekapcsolta a hangrögzítőt.
– Azt ajánlja, hogy vásároljam meg az emlékezetét?
– Én csupán azt javaslom, kímélje meg magát. Erzsébet asszony, ugye, idős, betegeskedik, sír, összetört. A bírák fogékonyak az ilyesmire. Ön viszont fiatal, dolgozik, vannak lehetőségei.
– Mennyit kér?
– Na, ez már üzleti hang.
Anna halkan felnevetett.
– Köszönöm. Ennyi elég volt.
– Akkor mi most…
– Mi semmit.
Azzal bontotta a vonalat.
A tárgyalás napján Erzsébet fekete kabátban és kendőben jelent meg, mintha mindjárt szobrot akarnának faragni belőle a szenvedő anya emlékére. A bírósági folyosón szándékosan olyan hangosan beszélt, hogy mindenki hallja:
– Én a fiamnak óvtam azt a lakást, ez meg szépen kijátszott minket. Kedvesen, csendesen, mosolyogva. Az ilyen rosszabb a rablónál is. Az legalább rögtön megmutatja a kést.
Anna az ablak mellett állt, és a parkolót nézte, ahol a sáros március már erős teára emlékeztető tócsákban olvadt szét. Mellette ott volt az ügyvédje, Katalin, száraz, fegyelmezett asszony, aki soha nem pazarolta a szavakat.
– Ne válaszoljon neki kint a folyosón – mondta halkan. – Hadd kiabáljon. Nekünk kedvez.
– Nem is akartam – felelte Anna. – Már harag sincs bennem iránta. Csak fáradtság.
– Ez jó állapot. Ilyenkor az ember kevesebbet hibázik.
A tárgyalóteremben Gábor eleinte lendületesen adta elő a történetet az „idős asszonyról, akit félrevezettek”, a „családon belüli bizalomról” és a „meny manipulatív viselkedéséről”. Aztán tanúként őt magát is meghallgatták. Ott kezdődött az igazán érdekes rész.
– Jelen volt a szerződés aláírásakor? – kérdezte Katalin.
– Természetesen.
– Azt állítja, hogy a felperes nem volt tisztában az ügylet következményeivel?
– Zaklatott volt. Nyomás alatt állt, gyógyszereket szedett, sírt.
– Vagyis olyan állapotban volt, amely kizárta, hogy felfogja, mi történik?
– Hát… összességében igen.
– Kiváló. Akkor magyarázza meg, kérem, miért hívta fel másnap az ingatlanközvetítőt, és miért kérdezte meg tőle, hogyan lehetne fél év múlva megtámadni a szerződést?
Gábor pislogott egyet.
– Erről… nincs tudomásom.
– Van itt továbbá egy hangfelvétel az ön tegnapi beszélgetéséről az ügyfelemmel. Ezen pénzért cserébe felajánlja, hogy befolyásolja a vallomását. Lejátszhatjuk a bíróságnak?
Erzsébet szája megrándult.
– Összevágott hamisítvány! – csattant fel.
– Egyelőre nem az – jegyezte meg Katalin szárazon. – De ha szakértői vizsgálatra lesz szükség, annak sem lesz akadálya.
A bíró levette a szemüvegét, és átnézett fölötte. Gábor abban a pillanatban mintha összement volna a székén.
Ekkor következett a második meglepetés. Judit. Kockás blézerben, iratokkal teli szatyorral, mintha nem is bíróságra jött volna, hanem a rendelőbe veszekedni a kedvezményes gyógyszerei miatt.
– Indítványom van – jelentette ki. – Meg papírjaim.
– Maga meg kicsoda? – kérdezte Gábor ingerülten.
– Szomszéd. És olyan ember, akinek elege lett abból, hogy néhány évente ugyanazt az előadást kell végignéznie.
– Milyen iratokat kíván csatolni? – fordult felé a bíró.
– Beadványok másolatait, elismervényeket, panaszokat, kivonatokat egy régebbi perből, amely a nővére szobájáról szólt, és képernyőmentéseket a ház közös csoportjából. Ott Erzsébet asszony mindenkinek azt írta, hogy „visszaszerzi, ami az övé, furfanggal, ha szépen nem megy”. A dátumok is rajta vannak.
– Maga törvénytelenül gyűjtött rólam adatokat! – visította Erzsébet.
– Dehogy, drágám. Te szórtad szét őket, mint szórólapot az aluljáróban.
Miközben a bíró átnézte az iratokat, Erzsébet a fiához hajolt, és olyan sziszegéssel súgta oda a szavait, hogy Anna így is meghallotta:
– Mondj már valamit. Férfi vagy te egyáltalán?
Péter sápadtan ült, olyan szürke arccal, mint aki végre ráébredt: mindkét oldal a magáénak tekinti, és közben egyikhez sem tartozik igazán.
– Péter – szólította meg a bíró –, támogatja a felperes álláspontját?
Péter felállt.
– Én… úgy gondolom, anya akkor nagyon ideges volt. De Anna a teljes összeget átutalta. A tartozások valódiak voltak. És… – nyelt egyet. – És anya maga ragaszkodott az eladáshoz.
Erzsébet úgy fordult felé, mint egy felingerelt kígyó.
– Te rongy ember. Most jutott eszedbe igazat mondani?
Péter visszaült, és sem az anyjára, sem Annára nem nézett.
Az ítéletet még aznap kihirdették: a keresetet elutasították, az adásvételi szerződést pedig érvényesnek nyilvánították.