Akkor, amikor kifizettem az adósságait, és a lakást a saját nevemre írattam, nehogy árverésre vigyék. Akkor mindketten úgy jártatok utánam, mintha én lennék az utolsó mentőautó a városban. „Anna, te is érted, ez csak átmeneti, puszta formaság, anya majd megnyugszik.” Csakhogy nem nyugodott meg. Azóta is arra vár, mikor tekerheti vissza az egészet az elejére.
– Egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy az a lakás már nem az övé.
– Én meg azt nem tudom elfogadni, hogy a saját otthonomban úgy járkáljanak ki-be, mint egy pályaudvari váróteremben.
Másnap Anna a postaládában talált egy kitépett, kockás füzetlapot. Golyóstollal, nagy, erőltetetten szabályos betűkkel ez állt rajta: „Menj el szépen, amíg lehet. Ne hozz szégyent a családra. A kulcsokat úgyis visszavesszük.”
Este a papírt Péter elé tette az asztalra.
– Ez micsoda?
– Fogalmam sincs.
– Remek. Van még ilyen meggyőző verziód? Mondjuk: „magától került oda”? Vagy: „befújta a huzat”?
– Valószínűleg anya írta, felindulásból.
– Felindulásból az ember káromkodik. Ez viszont már próbaüzem. Te egyáltalán felfogod, mit művel?
– Rád akar ijeszteni. Ennyi.
– Nem, Péter. Azt méri fel, meddig mehet el, miközben te oldalról nézed, és tanácstalanul vakargatod a tarkódat.
Két nappal később a negyediken lakó szomszédasszony, Judit, elkapta Annát a lift előtt. Sovány, mindig tréningnadrág fölé húzott otthonkában mászkáló nő volt, cigarettával a kezében, és olyan arckifejezéssel, mintha előfizetése lenne mások titkaira.
– Anna, ne vedd rossz néven, én nem akarok beleszólni – kezdte. – De azzal az Erzsébettel legyél óvatos. Nem először adja elő ezt a műsort.
– Miféle műsort?
– A beteg, becsapott asszony jelenetét. A saját nővérétől is így próbált visszaszerezni egy szobát. Előbb ő maga adta el, a pénzt meg elverte. Azt beszélték, nem csak hitelek voltak ott, hanem valami férfi is, aki online kaszinóval szórakoztatta. Aztán rohangált körbe, és ordította, hogy őt kényszerítették. Nem jött be neki, de a környezetéből mindenkinek kiszívta az idegeit.
– Maga honnan tud ilyeneket?
– Húsz éve lakom ebben a házban, drágám. És az erkélyen dohányzom. Az erősebb hírforrás, mint bármelyik internetes oldal.
Anna elmosolyodott, de belül kellemetlen hidegség húzódott végig rajta.
– És Péter?
– Péterrel mi lenne? Gyerekkora óta ilyen. Az anyja kicsit megemeli a hangját, ő máris olyan, mint a főtt tészta. Ne nagyon építs rá, szívem. Ő nem köztetek őrlődik. Ő mindig oda áll, ahol hangosabban kiabálnak.
Ugyanazon az estén Anna elment ahhoz az ingatlanoshoz, aki annak idején intézte az adásvételt. Az iroda egy gyógyszertár fölött volt; automata kávé szaga keveredett olcsó bútorápoló illatával. A nyakkendő nélküli, fiatal férfi hosszasan keresgélt a számítógépes irattárban, aztán nagyot sóhajtott.
– Emlékszem az anyósára – mondta végül. – Nem azért, mert olyan különleges lett volna, hanem mert feltűnően kapkodott. Először sürgetett: „Intézzük gyorsan, ezt az ügyet azonnal le kell zárnom.” Aztán hirtelen olyasmiket kérdezgetett, hogy „ha fél év múlva meggondolom magam, vissza lehet csinálni?” Meg hogy „mi van, ha azt mondom, nem voltam beszámítható állapotban?” Már akkor is azt gondoltam, furcsa elképzelései vannak.
– És ezt miért nem mondta el nekem akkor?
– Mit kellett volna mondanom? Hogy „a vevő vigyázzon, mert az eladó talán későbbre tartogat valamit”? Ez csak feltételezés lett volna. A papírok rendben voltak, az orvosi igazolás megvolt, a pénz bankon keresztül ment. Hivatalosan nem volt mibe belekötni.
– És nem hivatalosan?
– Nem hivatalosan? – A férfi egyenesen a szemébe nézett. – Készüljön fel. Az a nő biztosan nem felejtette el a lakást.
A baj egy héttel később, csütörtökön robbant. Anna fél nyolc körül ért haza, bedugta a kulcsot a zárba, de az még a hengerbe sem ment bele. Megpróbálta újra, aztán még egyszer. Ekkor az ajtó belülről kinyílt.
A küszöbön Erzsébet állt háziköntösben, olyan természetességgel, mintha az elmúlt ötven évet ott töltötte volna.
– Ne kínozd azt a zárat, lecseréltettem – közölte. – A régi akadozott.
– Maga teljesen megőrült?
– Egy ideig itt maradok. Magas a vérnyomásom, egyedül nehéz. A fiam megengedte.
– Álljon el az ajtóból.
– Te állj el. És ne parancsolgass. Péter ide van bejelentve, ha nem tudnád.
– És?
– Az, hogy az életben nem mindent a te papírjaid döntenek el.
Anna lassan elővette a telefonját.
– Most vagy kijön innen, vagy hívom a rendőrséget.
– Hívd akár a honvédséget is – horkant fel Erzsébet. – A fiam az én fiam, ez a lakás a miénk volt, te pedig itt csak átmeneti jelenség vagy.
– Péter adta magának a kulcsot?
– Persze hogy ő. Mit tehetett volna? Vele ellentétben legalább van lelkiismerete.
Anna tárcsázta a 112-t. A hangja nyugodt volt, szinte közönyös. Ez a higgadtság még őt magát is meglepte.
Negyven perc múlva két rendőr és egy zárlakatos érkezett. A lépcsőházban Judit már ott ácsorgott papucsban, kezében magasra tartott telefonnal.
– Felveszem – jelentette ki élénken. – Hogy később senki ne meséljen meséket valami támadásról.
– Kapcsolja ki, asszonyom – mondta az egyik rendőr gépiesen.
– Nem kapcsolom. Van tapasztalatom.
Erzsébet hol a szívéhez kapott, hol azt kiabálta, hogy az utcára teszik, hol azt követelte, hívják oda a fiát. Anna a fal mellett állt, és úgy hallgatta, mint valami transzformátor zúgását: hangos volt, kellemetlen, de már nem ringatta magát illúziókba. Az ajtót kinyitották, jegyzőkönyvet vettek fel, a zár visszacserélését elrendelték. Erzsébet távozáskor még visszafordult.
– A bíróságon találkozunk. A lelkedet is kiszedem belőled, megértetted? Rossz családdal kezdtél ki.
Péter a szokásosnál később ért haza. Anna akkor már a konyhában ült, és kihűlt teát kortyolgatott.
– Te adtad neki oda a kulcsokat? – kérdezte.
– Odaadtam, igen. Felhívott, sírt, azt mondta, rosszul van egyedül. Most ebben mi olyan rettenetes? Az anyám.
– És én ki vagyok?
– Jaj, ne kezdd már.
– De, pontosan most kezdjük el. Ki vagyok én? Az ember, aki fizeti a hitelt a nagybátyád nyaralója után? Nem. A nő, aki rendezte az anyád tartozásait? Igen. Az a személy, akit legalább annyival megtisztelhettél volna, hogy szólsz neki, mielőtt hozzáférést adsz valakinek az otthonomhoz.