– A pótkulcsokat tedd az asztalra. Most azonnal – közölte Erzsébet már a küszöbről, miközben a vizes cipőjét sem vette le, és még csak meg sem próbálta eljátszani, hogy vendégségbe érkezett. – És ne nézz rám úgy, mintha idegen lennék itt. Én ezek között a falak között éltem akkor, amikor te talán még az ujjaidon számoltad a szorzótáblát.
Anna a folyosón dermedt meg, két nehéz bevásárlószatyorral a kezében. A zacskók lefelé húzták a karját, a vékony műanyagon át egy hagyma nyomta az oldalát, a laptopos táska lecsúszott a válláról, a halántékában pedig már ott dobolt az a tompa, irodai fejfájás, amely estére ideges ronccsá gyúrja az embert.
– Megint telefonálás nélkül jött? – kérdezte, igyekezve nyugodt hangon beszélni.
– Talán engedélyt kell kérnem tőled? – Erzsébet úgy húzta fel a vállát, mintha már Anna látványától is kirázná a hideg. – A saját otthonomba jöttem. És ha már itt tartunk, miért tűnt el a komód a nagyszobából? Huszonhét évig ott állt. Aki belépett ide, az rögtön látta, hogy itt család lakik, nem valami átmeneti albérlők.
– Ez nem az ön otthona.
– Na tessék, kezdődik. Most jön majd az előadás az iratokról, a pénzről meg a te hatalmas önfeláldozásodról.
– Nem önfeláldozás volt. Hanem megállapodás. Törvényes. Ön kért meg rá, hogy vegyem meg ezt a lakást, amikor a bank már kiküldte a felszólítást, a végrehajtók pedig a zárolásra készültek.
– Én segítséget kértem, nem azt, hogy kiforgassanak a tulajdonomból. A kettő nem ugyanaz.
– Segítségnek nem számít, hogy kifizettem ön helyett négy hitelt, két gyorskölcsönt és nyolc havi közüzemi tartozást? Érdekes módon számol.
– Ne emeld fel rám a hangod.
– Még el sem kezdtem.
Erzsébet összeszorította a száját, aztán továbbvonult a folyosón, olyan arckifejezéssel, mint egy művezető, aki ügyetlen beosztottak között kénytelen áthaladni.
– És ezeket az ostoba függönyöket is te akasztottad fel? Szürkék. Mint egy ravatalozóban. Régen rendesek voltak, virágmintásak.
– Régen csótányok is voltak itt, azokat is kiirtottam. Velük is egyeztetnem kellett volna?
A zárban ekkor megcsörrent a kulcs. Péter belépett, meglátta az anyját, a feleségét, a földre tett szatyrokat, és egyetlen pillanat alatt olyan emberré változott, aki legszívesebben elpárologna a fűtéscsőben.
– Ó, mindenki itthon van – motyogta. – Miért kell rögtön…
– Kérdezd meg az anyádtól, miért kell rögtön – vágott közbe Anna. – Kulcsokat követel, és a bútorok helyéről rendelkezik az én lakásomban.
– A miénkben – szúrta közbe halkan Péter.
– Nem, Péter. Az enyémben. Ezt te csak akkor szereted összekeverni, amikor kényelmes.
– Anna, ne most, anya előtt.
– Akkor ki előtt? A körzeti rendőr előtt? Bíró előtt? Vagy hívjunk vízvezeték-szerelőt tanúnak? Nálad mikor jön el az a pillanat, amikor ki lehet mondani az igazat?
Erzsébet azonnal felélénkült.
– Hallod ezt, fiam? Már téged is kihúz ebből az otthonból. Én kezdettől fogva mondtam: nem feleséget hoztál ide, hanem egy hideg kezű könyvelőt. Mindent számol, mindent felír, de emberség annyi van benne, mint egy bankautomatában.
– Bátor megjegyzés valakitől, aki ötvennyolc évesen hitelt vett fel masszázsfotelre, légkeveréses sütőre, részletre bundára és focifogadásokra – felelte Anna. – Aztán az én konyhámban zokogott, hogy „Annácska, vedd meg a lakást, különben az utcára kerülök”.
– Ezt nem mered a szememre hányni.
– Ön pedig nem mer ide többé betörni.
Péter megdörzsölte a tarkóját, ahogy mindig tette, amikor abban reménykedett, hogy egy ajtófélfa árnyékában átvészelheti a vihart.
– Anya, legalább szólhattál volna előtte.
– Vagyis mostantól időpontot kell kérnem a saját fiamhoz? – Erzsébet hangja egyre magasabbra csúszott, akár egy régi tűzhelyen sípoló teáskanna. – Ezt is megértük. A saját gyerekemet sem láthatom ennek az… ennek a…
– Mondja csak végig – szólt Anna higgadtan. – Ez a kedvenc módszere: elkezdi a sértést, aztán úgy tesz, mintha csak az idegei mondatták volna.
– Te mersz velem így beszélni a férjem házában?
– Az ön volt férje öt éve meghalt. Ideje volna nem az emlékével takarózni minden alkalommal, amikor csak ürügyet keres arra, hogy belemásszon mások életébe.
A folyosóra nehéz csend telepedett. Péter hangosan kifújta a levegőt, Anna pedig hosszú idő óta először nem fáradtságot érzett, hanem dermesztő tisztánlátást. Olyasmit, mint láz után, amikor egyszer csak kitisztul a fejed, és rájössz: vagy komolyan kezeled a bajt, vagy minden darabokra hullik.
– Kulcsokat nem fog kapni – mondta. – És ide többé előzetes telefon nélkül nem jön be.
– Ezt majd még meglátjuk – felelte Erzsébet, és úgy mosolyodott el, mintha rozsdás szöget húztak volna végig Anna mellkasában.
Fél órával később, miután az anyósa távozott, Péter a konyhában állt, egy fasírtot evett közvetlenül a serpenyőből, és olyan arcot vágott, mint akit akarata ellenére rángattak bele egy családi háborúba. Pedig egész életében benne élt, csak már megszokta.
– Miért kellett vele így beszélned? – kérdezte. – Lehetett volna finomabban is.
– Finoman beszélek már három éve. Emlékszel, amikor szombat reggel hétkor beállított, és rángatni kezdte rólunk a takarót? „Keljetek fel, rendes emberek ilyenkor már levest főznek.” Akkor mit mondtál?
– Azt, hogy nem rosszindulatból csinálta.
– És amikor kijöttem a zuhany alól, ő meg az ágyunkon ült, és az én pólóimat válogatta?
– Már megint túlzol.
– Túlzok? Péter, kinyitotta a hálószobai szekrényünket, és azt kérdezgette, minek nekem ennyi fehérnemű, ha úgyis „az irodában ülök, nem üdülőhelyeken parádézom”.
– Nehéz természetű, ezt te is tudod.
– Nem. Én egészen mást tudok. Az anyádnak nem a természete nehéz, hanem fogalma sincs a határokról. Neked pedig a gerinced mintha még próbaidőn lenne.
– Miért kell belőlem mindig ezt csinálnod…
– Mit? Férjet? Igen, bevallom, néha szeretném. Csak a változatosság kedvéért.
Péter letette a villát.
– Most igazságtalan vagy.
– Az igazság három évvel ezelőtt kezdődött.