— Mondják csak, hány konnektorral számoljunk itt?
A megrendelők tanácstalanul egymásra pillantottak. Én pedig csak bólintottam, mintha ez így volna rendjén.
Tarts ki, ismételgettem magamban. Már csak a következő negyedévig. Már csak addig, amíg átadjuk az Aranypartot.
Az Aranypart jelentette számomra a kijáratot ebből az egészből. Egy hatalmas, városon kívüli komplexum terve volt, komoly költségvetéssel, és a beruházó, Mihály, nem az a fajta ember volt, aki elnézi a kontárkodást. Engem elismert, látta bennem a szakembert. Gábort viszont az első perctől kezdve ki nem állhatta.
Egyszer, amikor kint jártunk az építkezésen, félrehívott, és a szemével Gábor felé intett, aki éppen az építésvezetőknek magyarázott valamit nagy arccal.
— Nóra, a koncepciód erős. A munkád tiszta, profi. De ez a „kiegészítő”, amit magaddal cipelsz, túl nagy teher. Vigyázz, nehogy lehúzzon a mélybe.
Akkor csak elmosolyodtam, mintha tréfának venném. Ma viszont, amikor Gábor Péter és Anna szeme láttára kitépte a kezemből a kulcsokat, valami végleg átkattant bennem. Ennyi volt. A türelmem utolsó tartaléka is elfogyott.
Megnyomtam a telefonom kijelzőjét. A képernyő felvillant.
Figyelmeztetés: jogosulatlan motorindítási kísérlet rögzítve. Objektum: Fekete Fenevad. Helyszín: Győr, Körgyűrű utca. Blokkolási protokoll megerősítve.
Szinte magam előtt láttam a jelenetet. Gábor kilép az autóhoz. Nyilván már jókedvű, hangos, fölényes. Röhög, a kulcsot csörgeti az ujjai között. Péter mögötte bólogat, Anna pedig a kabátjába burkolózik. Odaérnek a terepjáróhoz. Gábor megnyomja a távirányítót. Pitty-pitty. Az ajtók engedelmesen kinyílnak. Beszállnak. Új bőr illata, finom belső fények, puha ülések.
Gábor megnyomja a Start gombot.
És nem történik semmi.
A központi kijelzőn vörös felirat jelenik meg: „A hozzáférést a tulajdonos letiltotta. Forduljon a biztonsági szolgálathoz.”
A telefonom megrezzent a kezemben. Gábor hívott. Kinyomtam. Újabb rezgés. Azt is elutasítottam.
Aztán megérkezett az üzenet:
Mit műveltél?! Nem indul a kocsi! Miféle tiltás ez? Nóra, vedd fel, emberek vannak itt! Ne égess már le!
Nem válaszoltam. Megnyitottam a lízingszerződés fájlját, és átküldtem neki az üzenetküldőben. Rögtön utána ment egy képernyőfotó az átutalási bizonylatról is, ahol a „Fizető fél” rubrikában ez állt: „Vesznyákova N. P. e.v.”, a közleményben pedig: „Lízingdíj gépjárműre, a … számú szerződés alapján.”
Három perc sem telt el, a telefonom máris hosszú, dühödt üzenetsorozattal robbant fel.
Elment az eszed?! Milyen egyéni vállalkozó?! Együtt vettük! Közös pénzből! Péter előtt akarsz megalázni? Azonnal kapcsold vissza! Szétverem ezt a rohadt autót!
Röviden válaszoltam:
Verd szét. A biztosítás fedezi. De jobb, ha tudod, a riasztás már továbbment a biztonsági szolgálatnak. A rendszer a viselkedésedet lopási kísérletként értékelte. Vagy most kiszállsz, és gyalog mész haza, ahogy nekem is javasoltad, vagy tíz perc múlva a kivonuló egységnek magyarázkodhatsz. A kulcsokat hagyd az első keréken.
Felálltam, és az ablakhoz léptem. A nyolcadik emeletről messzire lehetett látni. A város odalent élte a maga esti életét.
Eszembe jutott, hogy ő tudta: cukor nélkül iszom a teát. Gábor ezt soha nem jegyezte meg. Mindig beleszórt három kanállal, aztán őszintén csodálkozott, miért hagyom érintetlenül. Ez az apróság most egyszerre az egész házasságunk jelképévé vált. Ő sosem engem látott. Csak egy szerepet. Egy pénztárcát. Egy hasznos tartozékot az ő „tekintélyes” életéhez.
Újabb üzenet villant fel:
Rohadék vagy, Nórika. Alattomos kígyó. Tönkretetted az életemet. Holnap beadom a válókeresetet!
Elmosolyodtam. Az elmúlt öt év legszebb üzenete volt.
A lakás adásvételi iratai az irodai széfemben vannak. Ott is akad egy apró részlet, Gábor. A szüleim ajándékozási szerződését valószínűleg szintén „unalmasnak” találtad, amikor át kellett volna olvasni. Haza ne gyere. Holnap reggel lecseréltetem a zárakat. A holmid a bőröndökben van a folyosón. Te raktad oda őket, emlékszel? Azt mondtad, tüntessem el. Hát, eltüntettem.
Lassan kifújtam a levegőt. A torkom kiszáradt, mégis olyan tisztán működött az agyam, mint már nagyon régóta nem.
A telefon megint életre kelt. Ezúttal András hívott a biztonsági szolgálattól.
— Nóra Pavlovna, az objektum zárolva. A kivonuló egység a helyszínen van. Van itt egy férfi, aki próbálja bizonygatni, hogy az autó az övé, de semmilyen papír nincs nála, csak a kulcsok. A rendszerben sem szerepel jogosultként. Lopási kísérletként rögzítsük, vagy elég, ha kikísérjük a területről?
— Kísérjék ki, András. A kulcsokat vegyék el. Az első keréken lesznek. Fél órán belül küldök trélerest a kocsiért, vitessék be az irodaház zárt parkolójába.
— Értettem. Készüljön jegyzőkönyv az incidensről?
— Igen. Úgy érzem, a bíróságon még jól jöhet.
Letettem a készüléket az asztalra. A monitor fényében megcsillant a tervrajzokhoz használt acél csipesz. Felvettem, és rácsíptettem a belépőkártyámra.
„Majd hazasétálsz” — a saját szavai még mindig ott csengtek a fülemben.
Hát legyen, Gábor. Győr éjszaka tényleg szép. Különösen akkor, ha az ember úgy járja az utcáit, hogy közben ráébred: többé nem kell mások elvárásaihoz igazítania magát.
Odamentem a kávégéphez. A víz felforrt, a gép halkan zúgott. Töltöttem magamnak egy csészével: fekete, erős, cukor nélküli kávét. Az első korty keserű volt.