— Zárolja a motort, és indítsa el a tulajdonosnak küldött távoli riasztást. Ja, és kérem, készítsen nekem elektronikus kivonatot a lízingszerződésből. Olyat, amelyen egyértelműen látszik, kinek a nevén van a bérleti konstrukció, és honnan érkeznek a befizetések.
Letettem a telefont, aztán elindultam a megálló felé. Az irodáig nagyjából félórás út várt rám trolival. Pontosan egy órám maradt addig, amíg a vendégek szedelőzködni kezdenek, Gábor pedig kedvet kap ahhoz, hogy „megmutassa, hogyan kell ezt csinálni”, és mindenkit hazafuvarozzon a „saját” terepjárójával.
A trolibusz szinte üresen zötyögött az éjszakában. Az ablakon át a késő esti Győrt figyeltem, a Rába fölött átívelő híd fényeit, a vízen reszkető sárga tükröződéseket. A táskámban ott lapult az acélbilincs — még a folyosón vettem le a kulcscsomóról, mielőtt Gábor észrevette volna. Az ujjaim között forgattam. Hűvös volt, sima, kemény. Megbízható.
Az én vállalkozásom egy dohos, alagsori kis stúdióból nőtte ki magát azzá, ami lett, miközben Gábor évekig „önmagát kereste” alkatrészek adásvételében és apróbb szerelgetésekben. A terveimet csak „színes rajzocskáknak” nevezte, az ügyfelekkel való tárgyalásaimat pedig úgy emlegette, mintha barátnőkkel kávézgatnék. Amikor először mondtam ki, hogy szükségünk lenne egy nagyobb autóra, ő ment el a szalonba. Egyedül választotta ki a legdrágább felszereltséget. A papírokat olvasatlanul írta alá, abban a biztos hitben, hogy ha a „közös” kártyáról fizetünk, akkor a kocsi is közös.
Csak éppen azt nem tudta, hogy az a bizonyos „közös” kártya valójában a háztartási kiadásokra fenntartott számlám volt, ahová a fő üzleti számlámról csupán kisebb összegeket utaltam át. Az autó pedig… az autó a cégem, a Vesnyákova Design nevére került. Lízingre. Olyan havi díjjal, amely meghaladta Gábor egész éves bevételét.
Az irodaház előtt szálltam le. A bejáratnál ülő biztonsági őr már nem lepődött meg rajtam; megszokta, hogy éjszakánként is felbukkanok. A saját irodámban kávéillat keveredett a frissen festett falminták szagával. Kihúztam az íróasztalom fiókját, és azonnal megtaláltam a pendrive-ot. Végig ott volt, nem is az autóban. De ennek most már semmi jelentősége nem maradt.
Leültem a székembe, felnyitottam a laptopot. Andrástól már ott várt az üzenet: „A protokoll aktiválva. Az objektum blokkolva. Várjuk az Ön jóváhagyását a biztonsági szolgálat riasztásához.”
Ránéztem az órára. Ötven perc telt el.
Eljött az idő.
A sötét irodában ültem, és a monitor kékes fénye csupán foltokban emelte ki a hosszú asztalon szétszórt anyagmintákat. Bársony, len, súlyos esésű selyem — most mind úgy hatottak, mintha díszletek lennének egy előadáshoz, amely már öt éve nem akar véget érni.
Öt év, ismételtem magamban. Hatvan hónap. Ezernyolcszázhuszonöt nap.
A házasságunk elején Gábor másmilyennek tűnt. Vagy talán én akartam őt másmilyennek látni. Akkoriban támasznak látszott: olyan férfinak, aki meg tud javítani egy csöpögő csapot, és képes megnevettetni, amikor valamelyik ügyfél azt követeli, hogy legyen „nagyon szép, de lehetőleg ingyen”. Aztán… aztán a vállalkozásom növekedni kezdett. Jöttek a nagyobb munkák, megjelentek az első komoly bevételek. És Gábor lassan átalakult.
Nem hirtelen történt. Cseppenként szivárgott be az életünkbe. Először csak „felügyelni” kezdte, mire költök.
— Minek neked új tablet? A régi még működik — mondta, miközben kivette a kezemből az eszközt. — Inkább tegyünk pénzt az autóba. Megnéztem a futóművet, cserélni kellene pár dolgot.
Később már bejárt az irodába is, és kéretlen tanácsokat osztogatott a munkatársaimnak. Eszter, a legjobb rajzolóm egyszer majdnem elsírta magát, amikor Gábor előtte jelentette ki, hogy „a női alaprajzokból mindig hiányzik a logika”. Én akkor hallgattam. Esztertől bocsánatot kértem, de Gábornak egy szót sem szóltam. Féltem a veszekedéstől? Valószínűleg. Vagy csak próbáltam óvni azt a családnak nevezett illúziót, amelyet még valahogy egyben tartottak a közös reggelik.
Aztán megjelent az a kocsi. Gábor úgy állított haza, mintha lázban égne a szeme.
— Nórikám, ott áll a szalonban! Fekete, mint az éjszaka. A srácok a szervizben azt mondták, ez már státusz. Nekünk is fel kell nőnünk ehhez, nem? Te most már nagy ember vagy. Vegyük meg. Mindent kiderítettem, az önerőt ki tudjuk fizetni, utána meg… hát te úgyis megkeresed rá a pénzt.
Akkor néztem rá először úgy, hogy nem a férjemet láttam benne, hanem valakit, aki megpróbál rátapadni más sikerére, mint potyautas hal a cápára.
— Rendben, Gábor — feleltem. — Vegyük meg. De az ügyintézést én intézem. Cégként jobb feltételeket kapok a banknál.
Nem ellenkezett. Őt kizárólag az érdekelte, milyen érzés lesz megnyomni az indítógombot, és hogyan néznek majd rá a szomszédok. Még azt a dokumentummappát sem nyitotta ki, amelyet hazavittem.
— Jaj, Nórikám, a papírjaid halál unalmasak. A lényeg, hogy nálam vannak a kulcsok.
Tényleg így gondolta. Hogy ha a kulcs az ő zsebében lapul, akkor a hatalom is nála van. Ettől kezdve úgy fuvarozott engem a helyszínekre, mintha a sofőröm lenne, közben mégis úgy viselkedett, mintha ő lenne a cég tulajdonosa, én pedig csupán a kreatív asszisztense. Ügyfelek előtt is képes volt a szavamba vágni:
— Nóra Pavlovna nálunk művészlélek, néha a felhők között jár. A műszaki oldalt inkább én fogom össze.