— A kulcsokat ide, Nóra. Ma sehova sem mész — jelentette ki Gábor, és széles vállával elállta az ajtónyílást. A háta mögött, a nappaliban az a sűrű, ragadós csend telepedett meg, amely akkor szokott leszállni egy társaságra, amikor a ház ura úgy dönt, mindenki előtt leckézteti meg a feleségét.
Éreztem, ahogy a kulcscsomó fémje belevág a tenyerembe. Az ujjaim elzsibbadtak, mégsem nyitottam szét az öklömet. A karikán, a kis kulcstartó mellett ott lógott a kabalám is: egy nehéz, acél rajzcsipesz. Hideg volt, akár a jég Péter poharában; a vendégünk épp nagy igyekezettel tanulmányozta a konyakosüveg címkéjét, mintha az volna az est legfontosabb látnivalója.
— Gábor, be kell mennem az irodába. Holnap adjuk le az Aranypart-projektet, és a látványterves pendrive a kesztyűtartóban maradt — mondtam lassan, kimérten. Belül minden remegett bennem, a hangom mégis egyenletesen csengett. Túlságosan is egyenletesen.
— Halljátok, az „irodába” készül — röhögött fel Gábor, és hátrafordult a többiekhez. — Na, fiúk, látjátok? Világhírű dizájnerünk van. Nélküle még a part sem aranylik ki. Ülj le, Nóra. A vendégek unatkoznak, te meg itt egyszemélyes színházat játszol. Ha annyira muszáj, menj gyalog. A kocsit ma nem bízom rád. Vörös a szemed, még összetöröd a kis fecskémet.
Egy lépést tett felém, és egyetlen durva mozdulattal kirántotta a kezemből a kulcsokat. Az acélcsipesz élesen koccant a jegygyűrűjén. Az ujjaimba hasító fájdalom csak egy pillanatig tartott; sokkal jobban égetett az arcom a barátai tekintetétől. Anna, Péter felesége együttérző grimaszt vágott, de azonnal el is kapta a szemét, és buzgón igazgatni kezdte az abroszt.
Rendben, gondoltam. Akkor legyen így.
— Jó — mondtam ki hangosan. Pedig semmi sem volt jó. A fejemben már kattogni kezdett a számláló.
Gábor látványosan feldobta a kulcsokat a tenyerén, majd becsúsztatta őket az új farmerja zsebébe. Abba, amelyet az előző hétvégén én vettem neki. Visszament az asztalhoz, nagy csörömpöléssel kihúzta a széket, aztán szétöntötte a maradék konyakot a poharakba.
— Így kell ezt, Nórikám. A fegyelem az erős család alapja. Na, Péter, igyunk arra, hogy a technika megbízható kezekben legyen!
Elmentem mellettük a konyha felé. A lábaim idegennek tűntek, mintha mély homokban gázolnék. Az asztalon még ott állt a tányér a félig megevett vacsorával. A sült sertéshús szaga hirtelen elviselhetetlenné vált, émelyítően nehézzé. Megnyitottam a csapot, a jéghideg víz alá tartottam a kezem, és néztem, ahogy a bőröm kipirosodik.
Azt hiszi, az a „fecske” az övé.
Gábor az elmúlt három hónapban ebben a meggyőződésben élt. Attól a naptól kezdve, hogy a ház előtt megjelent az a fekete, ragadozóra emlékeztető terepjáró panorámatetővel. Minden vasárnap lemosta, külön szőnyegeket rendelt bele, és még azt is megtiltotta, hogy csempemintákat vigyek a hátsó ülésen. „A köveiddel tönkreteszed a belsőt” — mondogatta, miközben szerelmes mozdulattal simította végig a bőrkormányt.
— Nóra, hát mit csinálsz odabent, megsértődtél? — dugta be a fejét a konyhába a már kissé kapatos Péter. — Gábor persze túlzásba vitte, de hát csak aggódik érted. Késő van, Győr kemény város. Gyere vissza, igyál velünk egy kortyot.
— Mindjárt megyek, Péter. Elzárom a vizet, és jövök — mosolyogtam rá.
Arrébb tette a cukortartót három centivel jobbra. Megnézte. Aztán visszatette. Ez az ő konyhája volt. Nem tudom, miért épp ez a mondat bukkant fel bennem valami régen olvasott könyvből. Csakhogy ez a konyha abban a lakásban volt, amelyet a szüleim nászajándékba adtak nekünk. Gábor öt év alatt sem jegyezte meg, hol tartjuk a fejfájáscsillapítót, azt viszont pontosan tudta, merre vannak a pénzeim.
Kimentem az előszobába, és felvettem az esőkabátomat. A zsebemben ott lapult a második telefonom, a munkahelyi. Az a szám, amelyet Gábor „ügyfeles szemétnek” nevezett, és soha nem mentett el.
— Hová mész? — támolygott ki a nappaliból. — Megmondtam, hogy itthon maradsz.
— Sétálok egyet. Megfájdult a fejem ettől a nagy neveléstől — feleltem, de nem néztem rá. A tükörben a saját arcomat figyeltem: sápadt nő, szoros kontyba fogott hajjal. Senki sem ismerte volna fel benne azt a Nórát, aki az előző héten hét nullás szerződést írt alá Pécsen.
— Menj csak — vetette oda. — Kulcsot nem kapsz. Holnap úgyis te kúszol majd bocsánatért, amikor meglátod, milyen szépen kifényesítettem.
Kiléptem a lépcsőházba. Az ajtó becsapódott mögöttem, elvágva a részeg röhögést és a túlsütött hús szagát. A fordulóban régi újságpapír és valaki olcsó parfümje keveredett a levegőben. Lefelé indultam a lépcsőn, és minden egyes fokkal könnyebb lett a mellkasomat szorító súly.
Amikor kiértem az udvarra, megláttam. A fekete, matt óriás a lámpa alatt állt, nedves oldalán visszaverődött a fény. Gyönyörű volt. Erős. És az enyém.
Elővettem a telefont, és tárcsáztam.
— Halló, András? Nóra Pavlovna vagyok. Igen, elnézést, hogy ilyen későn hívom. Mondja, aktív még a jeladó a „fekete fenevadban”? Igen, szeretném elindítani az „idegen a volánnál” protokollt. Egy óra múlva. Nem, rendőrségre egyelőre nincs szükség. Most csak a távoli biztonsági intézkedést kérem.