Keserű, akár az igazság. Az utóíze viszont… az utóíze valami egészen felszabadító volt.
Az irodára csend telepedett; mindössze a számítógépház halk, egyenletes búgása töltötte meg a teret. A csészét két kézzel fogtam, kortyoltam a kávét, és kinéztem az ablakon. Lent, a parkolóban ekkor gördült be a tréler — András nem vesztegette az időt. Az autóm, az én fekete bestiám, lassan és engedelmesen felcsúszott a platóra. Innen fentről nézve már szinte játéknak tűnt. Pont, mint azok a gondok, amelyek alig egy órával korábban még megoldhatatlannak látszottak.
Megnyitottam az üzenetküldőt. Gábortól ötven nem fogadott hívás várt, Annától, Péter feleségétől pedig egy üzenet.
Nóra, teljesen le vagyunk döbbenve. Gábort majdnem elvitték. Úgy üvöltött, mintha nyúznák, Péter próbált közbelépni, de a biztonságiak nagyon kemény fickók voltak… Nóri, te jól vagy? Taxiban ülünk. Ne haragudj, fogalmunk sem volt, hogy nálatok ennyire…
Röviden válaszoltam.
Minden rendben, Anna. Egyszerűen mindenkinek tudnia kell, hol a helye. Majd találkozunk.
Lehajtottam a laptop fedelét. Többé nem volt kedvem sem grafikonokat, sem látványterveket nézegetni. Holnap bejövök, leülök Mihállyal, aláírjuk az átadás-átvételi iratokat, és végre levegőt vehetek.
Lementem az épület elé. Az éjszakai levegő hűvösen simult az arcomhoz, nedves lomb és benzin szaga keveredett benne. A terepjárómat addigra már elvitték. A helyén csak két sötét keréknyom maradt a csillogó, vizes aszfalton.
Elindultam a belváros felé. Könnyű volt menni. Az alacsony sarkú cipőm sem zavart, pedig Gábor mindig azt mondogatta, úgy lépkedek benne, mint egy gólya.
A non-stop szupermarket közelében ismerős alakot pillantottam meg. Gábor a kőperemen ült, lehajtott fejjel. Az új kabátja nyitva lógott rajta, a farmerján szürkés maszat terült szét — valószínűleg akkor szedte össze, amikor a kerék alá próbált bemászni a kulcsokért. Mellette Péter toporgott ügyetlenül, egyik lábáról a másikra állva.
Elmentem mellettük.
Nem álltam meg. Még csak lassítani sem lassítottam.
— Nóra! — kiáltott utánam Gábor. A hangja rekedt volt, megtört és szánalmas. — Nóra, állj már meg! Te ezt komolyan gondolod? Úgy dobtál ki, mint valami kóbor kutyát?
Megtorpantam. Lassan felé fordultam. Öt méternyi hideg aszfalt feszült közöttünk.
— Nem, Gábor. A kölyköket nem kidobják, hanem nevelik. Te viszont már felnőtt fiú vagy. Te mondtad, hogy majd gyalog hazamegyek. Én megtettem. Most rajtad a sor.
— Ez az autó miatt van? — tett felém egy lépést, de Péter a kabátujjánál fogva visszatartotta. — Mit számít az a vasdarab? Értünk akartam! A tekintélyünkért!
— Nem az autó miatt, Gábor. Hanem azért, mert öt év alatt sem sikerült felfognod, ki áll melletted. Számodra én csak egy ingyenes tartozék voltam a kormány mellé. Csakhogy a kormány az enyém. A lakás is az enyém. És az életem is.
Kivettem a telefonomat a zsebemből, és taxit hívtam.
— Holnap megyek a cuccaimért! — ordította a hátam mögül. — Próbáld csak meg, hogy nem engedsz be! Rendőrt hívok!
— Hívj nyugodtan — feleltem csendesen. — A tulajdoni iratok már benne vannak a rendszerükben. Ajándékozási szerződés, 2018-ból, Gábor. Akkor te még épp „keresésben” voltál, emlékszel? Összeszedheted az alkatrészeidet, és mehetsz anyádhoz. Ő mindig megértett téged.
Egy fehér, kockás jelzésű autó gördült a járda mellé. Beültem hátra.
— Hová lesz? — kérdezte a sofőr, egy fiatal srác baseballsapkában.
— A Rába-partra. A szállodához — mondtam.
Ma nem megyek haza. Hadd hűljön ki ott a dühe, meg az odaégett hús szaga. Holnap pedig jön a lakatos, és kicseréli a zárakat.
Az ablakon át még visszanéztem. Gábor a sarkon maradt, aprónak és nevetségesnek látszott a szupermarket hatalmas kirakatai előtt. Péter hadonászva magyarázott neki valamit, de Gábor nem figyelt rá. A saját üres tenyerét bámulta. Ugyanazt a tenyeret, amelyben alig egy órája még az én kulcsaimat szorongatta.
Kinyitottam a táskámat, kitapintottam az acél csipeszt. A markomba zártam.
A szálloda recepciójánál álmos tekintetű lány fogadott.
— A személyi igazolványát kérem.
Átadtam neki az okmányt. Vele együtt a kabalám is a pultra csúszott, és halkan megcsörrent.
— Jaj, de érdekes kis darab — mosolyodott el a lány. — Mire való?
— Arra, hogy minden a helyén maradjon — válaszoltam. — Nagyon hasznos holmi a háztartásban.
Elkészítette a vendégkártyámat.
— A 402-es szoba az öné. A lift jobbra található. Kellemes pihenést kívánok.
Felmentem. A szoba átlagos volt, makulátlanul tiszta, frissen mosott ágynemű és enyhe tisztítószerillat lengte be. Odaléptem az ablakhoz. Lent a Rába sötéten és mozdulatlanul húzódott a part mellett.
Levetkőztem, a ruháimat gondosan összehajtogattam. A telefont kijelzővel lefelé tettem az éjjeliszekrényre. Nem érkezett több üzenet.
Gábor megértette.
Bebújtam az ágyba. A lepedő hűvös volt a bőröm alatt. Lehunyva a szemem öt év óta először nem éreztem bűntudatot. Nem volt bennem félelem, nem maradt fájdalom sem. Csak egy különös, tisztán csengő világosság.
Az éjjeliszekrényen tompán megvillant az acél csipesz.
Kinyújtóztam a takaró alatt. A szoba csendjében már csak a saját lélegzetemet hallottam — egyenletesen, nyugodtan, szabadon.