— Elég legyen. Fogalmad sincs, miket beszélsz.
— Dehogynem van — felelte Erzsébet csendesen.
Egyenes háttal állt, a prágai fülbevalók finoman meg-megmozdultak a nyakánál.
— Mindent látok. Csak eddig hallgattam. Azt hitted, nem veszek észre semmit. Hogy nyugodtan kedveskedhetsz más nőknek, otthon pedig a feleséged úgyis eléd teszi a vacsorát.
László lassan visszaereszkedett a székére.
— De ma este nem panaszkodni jöttem — folytatta Erzsébet, és megemelte a poharát. — Hanem ünnepelni. Igyunk azokra a feleségekre, akik mindent észrevesznek. Akkor is, amikor a férjük biztos benne, hogy semmit sem látnak.
Ivott egy kortyot, majd nyugodtan leült.
Néhány pillanatig olyan csönd lett, mintha az egész terem visszatartotta volna a lélegzetét. Aztán az asztal túlsó végén egy asszony tapsolni kezdett. Egy másik követte, majd még többen csatlakoztak. A taps végiggördült a társaságon: nem volt egyenletes, de őszintén szólt.
Petra lesütötte a szemét. László mozdulatlanul ült a helyén.
Hazafelé egyetlen szót sem váltottak. Végül László félrehúzódott az autóval, leállította a motort, és Erzsébet felé fordult.
— Milyen könyvön dolgozol most?
Erzsébet ránézett.
— Egy regényen. Egy asszonyról szól, aki elhagyja a férjét, mert az már nem vette észre őt.
László nagy levegőt vett.
— Erzsébet… ostoba voltam.
— Igen.
— Petra és köztem nem történt semmi.
— Ez már nem a lényeg. Az számít, hogy máshol kezdtél keresni valamit, mert eldöntötted, hogy otthon már nincs semmi érdekes.
A férfi egy ideig hallgatott, aztán elővette a telefonját, és ott, Erzsébet szeme láttára törölte a Petrával folytatott üzenetváltást.
— Szeretném jóvátenni. Ha adsz még egy esélyt.
Erzsébet figyelmesen nézte a férjét: a szeme körüli ráncokat, az őszülő halántékát, a kezét, amely valaha úgy tudta átölelni, hogy közben eltűnt körülöttük az egész világ.
Aztán előrenyúlt, és bekapcsolta a rádiót. Egy régi dallam szólalt meg — ugyanaz, amely akkor ment, amikor megismerkedtek.
— Vigyél haza — mondta Erzsébet. — És útközben próbálj visszaemlékezni, mikor mesélted el nekem utoljára, hogyan telt a napod.
László bólintott.
Odakint már elállt a hó, a háztetők fölött pedig lassan világosodni kezdett az ég, mintha a közelgő hajnal ígéretét hozná. Aznap számukra új nászút indult, utána pedig egy másik élet: bizalmatlanság és hazugság nélkül.