László korábban is hívta már magával az ilyen alkalmakra, Erzsébet azonban rendre kitért a meghívás elől. Feszélyezte a gondolat, hogy idegen arcok között üljön egy zsúfolt, hangos étteremben, ahol mindenki túl harsányan beszél, túl sokat nevet, és neki mosolyognia kell olyan emberekre, akiket alig ismer. László soha nem erőltette különösebben.
Azon a reggelen, reggeli közben Erzsébet letette a csészéjét, és nyugodt hangon megszólalt:
— Veled megyek az ünnepségre.
László felpillantott a tányérja fölül. A kanál megállt a kezében, félúton a levegőben.
— Hová?
— A céges rendezvényre. Hiszen mondtad, hogy mehetek.
László pislogott egyet, aztán lassan letette a kanalat. Hátradőlt a széken, ujjával megdörzsölte az orrnyergét, mintha hirtelen megfájdult volna a feje.
— Unalmas lesz. Nem neked való.
— Majd én eldöntöm.
Volt valami a hangjában, amitől László nem vitatkozott tovább. Csak megvonta a vállát, és újra enni kezdett, de már nem a megszokott tempóban. Lassabban rágott, és kétszer is lopva Erzsébetre pillantott, mintha próbálná kitalálni, mi változott meg benne.
Erzsébet készült. Nem bosszúra. Valami másra, aminek még nem tudott nevet adni.
Elővette a szekrény mélyéről a legszebb ruháját, amelyet évek óta nem viselt. Visszafogott szabású darab volt, mélyen kivágott háttal, és amikor felpróbálta, meglepve látta, hogy még jobban áll rajta, mint régen. Időpontot kért egy régi ismerős fodrásznál, gondosan kiválasztotta a fülbevalót is, azt a hosszúkás, finom darabot, amelyet valamikor Prágából hozott haza.
A tükörből egy olyan asszony nézett vissza rá, akiről már majdnem megfeledkezett. Nem az otthoni Erzsébet, a kinyúlt pulóverben, hanem a régi: egyenes tartású, csendes, figyelmes tekintetű nő.
Még aznap este felhívta a fia, Márk. Másik városban élt, és többnyire vasárnaponként jelentkezett, most azonban hét közepén csörgött a telefon.
— Anya, minden rendben van nálatok?
— Apád céges nőnapi estjére készülök.
A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi csend támadt.
— Te? Céges buliba?
— Igen.
— Anya, ha bármi történt, azonnal hazamegyek.
— Nem kell, kisfiam. Minden rendben. Ne aggódj.
Miután bontotta a hívást, még sokáig ült mozdulatlanul, két kezét az ölében pihentetve. Belül különös, halk összeszedettséget érzett, mintha egy vizsga előtt állna, amelyre egész életében készült.
Az étterem zajos volt és erősen kivilágított. Nehéz bordó függönyök lógtak az ablakok előtt, a levegőben sült hús, friss zöldfűszerek és parfümök illata keveredett. László karon fogva vezette be, de furcsán távolságtartóan tartotta magát, mintha nem a feleségét kísérné, hanem valami kölcsönkapott, törékeny tárgyat vinne, amelyhez nem mer túl közel kerülni.
Erzsébet szinte azonnal meglátta Petrát.
Két asztallal arrébb ült: fiatal volt, feltűnő, magabiztos, és piros ruhát viselt. Azt a bizonyosat. Petra nevetett.