Erzsébet teljesen véletlenül jött rá az egészre. A férje telefonján megakadt a szeme egy beszélgetésen valamilyen Petrával: a nő ruhákról küldözgetett képeket, majd könnyedén megkérdezte:
— Szerinted melyik áll jobban?
László pedig — az ő Lászlója, aki huszonhét év házasság alatt még azt sem vette észre, ha a felesége más hajszínnel tért haza — szinte kamaszos lelkesedéssel válaszolt:
— A skarlátpiros. Abban egyszerűen lángolsz.
Erzsébet óvatos mozdulattal visszatette a készüléket az éjjeliszekrényre, aztán kiment a konyhába. Sokáig állt az ablak előtt, ujjait a torkához szorítva, mintha így próbálná visszatartani a feltörő szavakat. Odakint hóvihar kavargott, a szél rángatta az utcai lámpát, sárgás fénye pedig ide-oda csúszott a hókupacokon.
Nem kezdett jelenetet. Nem azért, mert gyönge lett volna, vagy mert vakon hitt volna még bármiben. Egyszerűen időre volt szüksége, hogy felfogja, mi is történt valójában. Talán egy része még reménykedett abban, hogy félreértette.
Hogy Petra csak egy kolléganő, a ruhák pedig valami ostoba munkahelyi vetélkedőhöz kellenek.
Az utóbbi egy évben László úgy viselkedett vele, mintha Erzsébet nem is ember lenne mellette, hanem a lakás egyik megszokott darabja: kényelmes, mindig kéznél lévő, különösebb figyelmet nem igénylő. Hazajött, megvacsorázott, aztán belemerült a telefonjába. Ha Erzsébet mesélni próbált neki valamit, csak bólintott, tekintetét fel sem emelve a képernyőről, és odavetette:
— Aha. Jó.
A hangja unott volt, mintha nem a feleségéhez, hanem egy üzenetrögzítőhöz beszélne. Néha menet közben megveregette a vállát, szórakozottan, szinte mellékesen. Erzsébet szabadúszó fordítóként dolgozott, László azonban ezt legfeljebb kedves hóbortnak tekintette.
„Mellesleg az én szövegeim fizetik a vacsorádat” — mondta volna szívesen, de mindig lenyelte.
Petrával viszont, legalábbis az üzenetek alapján, egészen más emberré változott. Tréfálkozott, kérdezett, azonnal reagált. Mosolygós jelek, hangüzenetek, naplementés fotók sorakoztak a beszélgetésben. Erzsébet keserűen elmosolyodott. Naplementék. László, aki az ő fotózás iránti szeretetét mindig csak „telefonos bohóckodásnak” nevezte, most valaki másnak küldözgetett naplementéket.
Rendezhetett volna botrányt. Összepakolhatta volna a bőröndjét is. Erzsébet azonban más utat választott.
Két hét múlva László munkahelyén nőnapi céges ünnepséget tartottak.