Az előszoba felől ekkor egy női hang szűrődött be:
– Anya, én tényleg nem akarok felmenni hozzájuk…
A következő pillanatban Anita jelent meg a nappali ajtajában. Fáradtnak látszott, a szempillafesték elkenődött a szeme alatt, olcsó dzsekit viselt, a karján pedig egy kislányt tartott. Olyan nyilvánvalóan zavarban volt, hogy még Erzsébet asszony szája is keskeny vonallá préselődött.
– Szia, Eszter – kezdte Anita bizonytalanul. – Figyelj, én…
– Most ne kezdj itt szégyenlősködni – vágott közbe az anyja élesen. – Élni kell valahol, nem illegetni magunkat. Úgyis látod, már most fintorog.
Eszter nem az anyósára figyelt, hanem Anitára. Hosszú, fürkésző pillantással nézte.
– Te ide akartál költözni?
Anita megrándította a vállát, és lesütötte a szemét.
– Én… Gábor azt mondta, hogy ezt ti már megbeszéltétek. Hogy neked sincs ellenvetésed. Hogy csak átmeneti megoldás lenne, és amúgy is gondolkodtatok rajta, hogy eladjátok ezt a lakást, aztán vesztek valamit közösen.
Eszter lassan Gábor felé fordult.
– Tessék?
Gábor arca egy árnyalattal sápadtabb lett, de azonnal kihúzta magát.
– Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy a feleségem ráül a négyzetmétereire, és nem hajlandó segíteni? Próbáltam elsimítani a helyzetet.
– Hazudtál – mondta Eszter halkan.
– Én csak kezelhetővé tettem a dolgot.
– Nem. Hazudtál. Neki is. Nekem is. Mindenkinek. És most itt állsz azzal az arccal, mintha még valami nemes dolgot vittél volna véghez.
Erzsébet asszony türelmetlenül legyintett.
– Jaj, ne kapaszkodj már ennyire a szavakba! Az a lényeg, hogy megoldódjon a probléma.
– Pontosan – bólintott Eszter. – Akkor most megoldjuk.
Bement a hálószobába, kihúzta az alsó fiókot, és kivette belőle az irattartó mappát. Mellé tette a személyi okmányait, a telefontöltőjét és a tartalék bankkártyáját. Aztán visszatért a nappaliba.
– Egy órán belül beszélek az ügyvédemmel. Két órán belül ingatlanossal is. Holnaptól a lakás eladó. Megtekintés pedig akkor lesz, amikor nekem alkalmas.
Gábor röviden, gúnyosan felnevetett.
– Csak ijesztgetsz.
– Próbáld ki.
– Ezt nem mered megtenni. Házastársak vagyunk.
– Éppen ezért adom be még ma a válókeresetet.
– Egy lakás miatt?
– Nem, Gábor. Azért, mert azt hitted, úgy járhatsz-kelhetsz a fejemben, mint egy lomkamrában: benyitsz, és kiviszed belőle, ami értékes.
Erzsébet asszony közelebb lépett.
– Most jól figyelj rám. Ne játszd itt az úrinőt. A fiam a legszebb éveit pazarolta rád.
– Melyikeket? – fordult felé Eszter. – Amikor két éven át „önmagát kereste”, miközben én fizettem a hitelt és a rezsit? Vagy amikor vett magának egy motort, nekem pedig azt mesélte, hogy késik a munkahelyi prémium?
Gábor ingerülten megmozdult.
– Ne keverj ide mindent.
– Még el sem kezdtem mindent idekeverni – felelte Eszter. – Egyelőre csak kicsomagolom, amit eddig elrejtettetek.
Anita ekkor váratlanul, egészen halkan megszólalt:
– Anya, menjünk innen. Nekem ez nagyon nem tetszik.
– Te csak hallgass – sziszegte Erzsébet.
De Anita már nem az anyjára nézett, hanem Eszterre.
– Eszter, kérlek, ne írj alá semmit, jó? Sem meghatalmazást, sem cserét, sem hozzájárulást. Én azt hittem, te tudsz mindenről, de most látom, hogy fogalmad sincs semmiről…
A szobára olyan csönd ereszkedett, hogy a letakart kalitkából a papagáj egyszer csak tüsszentett egyet.
– Miről nincs fogalmam? – kérdezte Eszter.
Gábor hirtelen a húga felé lépett.
– Fogd be.
– Fogd be te – vágott vissza Anita, meglepően dühösen. – Elegem van abból, hogy miattad hazudozzak. Eszter, februárban pénzt kért kölcsön Balázstól. Nagy összeget. Arra hivatkozva, hogy a „csere” után a lakás már közös szerzeményként lesz feltüntetve, aztán eladjátok. Anyával ezt már régóta rágják. Én meg a gyerekek csak arra kellettünk, hogy rád nyomást gyakoroljanak. Mi egy barátnőmnél lakunk, szűkösen, de megvagyunk. Senki nem tett ki minket az utcára.
Eszter úgy érezte, valami jeges hideg terül szét benne. Nem fájdalom volt ez. Inkább dermedtség. Az a pillanat, amikor minden darab a helyére csúszik, és a kép olyan undorítóan tiszta lesz, hogy már meglepődni sincs ereje az embernek.
– Mennyi? – kérdezte.
Gábor hallgatott.
– Mennyit vettél fel? – ismételte Eszter.
– Kétmillió-nyolcszázezer forintot – morogta Anita.