– És a hitelkártyát is szinte teljesen kimaxolta – tette hozzá kelletlenül. – Azt hitte, majd visszanyeri. Nem jött össze.
– Mire ment el? – Eszter arcán különös, fáradt mosoly futott át. – Jótékonyságra? Világmegmentésre? Vagy arra a roppant férfias tervre, hogy gyorsan nagyot szakítasz?
– Semmi közöd hozzá – sziszegte Gábor.
– Dehogynem. Ha a végén az én lakásommal akartátok betömni a lyukat, akkor nagyon is van közöm hozzá.
Erzsébet felháborodottan tárta szét a karját.
– Ugyan már, mi ebben olyan borzasztó? Egy férj számíthat a feleségére! Nem valami idegenről beszélünk!
– Pontosan – bólintott Eszter. – Nem idegen. A saját embered. Éppen ezért fáj jobban, amikor nem kézzel nyúl a zsebedbe, hanem azzal a szóval, hogy család.
Gábor ekkorra már nem ordított. A hangja tompává vált, makacs, elfojtott indulattal.
– Igen, kölcsönt vettem fel. Igen, meg akartam oldani. Mégis mit kellett volna csinálnom? Ülni ölbe tett kézzel, miközben minden szétesik? Azt gondoltam, később visszafizetem. Talpra állunk, veszünk majd valami mást.
– Kik azok, hogy „mi”? – kérdezte Eszter újra, lassan. – Te, az anyád és az én lakásom?
Gábor egy lépést tett felé.
– Most egy elv miatt rombolsz le mindent.
– Nem. Most végre a nevén nevezem a dolgokat. Ez nem elv, Gábor. Ez önbecsülés. Hasznos dolog, bár neked alighanem ismeretlen, mert már régen lecserélted ügyeskedésre.
Elővette a telefonját.
– Negyven percetek van. Addig vigyétek ki innen a táskákat, a ketrecet, a mérőszalagot, a gyerekeket, a sértettségeteket, a nagy családi terveiteket és mindent, amit fejben már berendeztetek az én sarkaimba. Utána felhívom a rendőrséget, és jegyzőkönyveztetem, hogy önkényesen próbáltatok beköltözni.
– Te nyomorult dög – mondta halkan Erzsébet.
– Lehet – felelte Eszter. – De ez az én otthonom. Maguk pedig, bármilyen meglepő, nem hatósági ellenőrök, hogy meghívás nélkül berontsanak.
Gábor úgy nézte, mintha most látná először életében.
– Ezt még meg fogod bánni.
– Már nem – válaszolta Eszter. – A legrosszabb nem ma történt. Hanem jóval korábban, amikor együtt éltem valakivel, és azt hittem róla, hogy legalább aprópénzre nem vált be engem.
Zajosan távoztak. Sértődött félmondatok röpködtek, dobozok csapódtak, valaki a folyosón káromkodott, valaki látványosan sóhajtozott. Anita az ajtóban még megtorpant egy pillanatra.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tényleg azt hittem, te tudsz mindenről.
– Most már tudok – felelte Eszter.
Egy hét múlva a lakás már hirdetésben szerepelt. Két héttel később jöttek az első érdeklődők. Gábor még pár alkalommal megjelent, hogy jogokat emlegessen, bírósággal fenyegetőzzön, és közös ismerősöknek magyarázza, hogy Eszter „egy kis beton miatt tönkretette a családot”. Eszter addigra már remegés nélkül hallgatta az ilyen híreket. A tartozás története után minden nagyon egyszerűvé, szinte unalmassá vált: nem nagy tragédia volt ez, csak egy közönséges kísérlet arra, hogy egy férfi kudarcait a legkényelmesebben elérhető nő számlájára írják.
A legfurcsább jelenet az adásvételnél történt. A vevők már a közjegyzőnél ültek, amikor Gábort a folyosón felhívta az a bizonyos Balázs. Eszter nem akart hallgatózni, mégis minden szót hallott.
– Nincs már semmim! – préselte Gábor a telefonba. – Mondtam, hogy meghiúsult! Igen, eladta. Igen, nélkülem. Mert az az ő lakása volt!
Elhallgatott, figyelt egy darabig, aztán egyszer csak lerogyott a székre, mintha hirtelen megöregedett volna.
Eszter ránézett, és váratlanul megértette: már bosszút sem akar állni. Nem egy félelmetes, magabiztos férfi ült előtte. Nem férj. Nem családfő. Csak egy felnőtt ember, aki egész életében összekeverte a közelséget a hozzáféréssel, a segítséget a kötelességgel, a szerelmet pedig a használati joggal.
Aláírta a papírokat, kilépett az utcára, és mélyen beszívta az áprilisi levegőt. Nedves aszfalt szaga keveredett a közeli kávézó illatával és valaki olcsó cigarettájának füstjével. A telefonja megrezzent. Anita üzenete volt: „Igazad volt. Nem a lakásról szólt. Nekik egyszerűen soha semmi nem elég.”
Eszter félmosollyal zsebre tette a mobilt, és elindult a taxi felé.
Kiderült, hogy a világ nem omlik össze attól, ha az ember becsukja az ajtót a pofátlanság előtt. Épp ellenkezőleg. Akkor kezd végre rendesen működni.