– Kinek kellenél te a sértődött büszkeségeddel?
– Harminchat vagyok – válaszolta Eszter halkan, de határozottan. – És inkább lakom egyedül a saját otthonomban, mint tömegben valaki más fejében.
– Gábor! – csattant fel az anyósa. – Hallod te egyáltalán, hogyan beszél veled? Férjnek néz ez téged, vagy csak valami ingyenes tartozéknak a lakásfelújításához?
Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon.
– Elég volt. Szombaton költöznek, és kész. Megmondtam. Ne csinálj ebből jelenetet.
– A jelenet már régen készen áll nálatok – Eszter felvette a bögréjét, a kihűlt teát a mosogatóba öntötte, aztán egyenesen a férje szemébe nézett. – Csak valamiért az én székeimre áruljátok a jegyeket.
A férfi hirtelen felpattant.
– Elegem van abból, hogy mellettem egy könyvelő él. Mindenből elszámolást csinálsz: tartozik, követel, kié a polc, ki fizette a csempét, ki vette a kanalat. Mondd csak, mikor jutott eszedbe utoljára más is rajtad kívül?
– Ma reggel. Hatkor keltem, megcsináltam neked az ebédet, magamnak összekészítettem a műszakra az ételt, aztán elmentem megkeresni azt az életet, amit te most nélkülem akarsz szétosztani.
– Már megint ez a nagy szöveg.
– Nem, Gábor. A nagy szöveg az, amikor egy férj, aki egyetlen forintot sem tett bele a lakás megvásárlásába, beáll a konyha közepére, és igazságosságról oktatja azt, aki mindezt kifizette.
Gábor úgy rántotta hátra a széket, hogy a lábai kellemetlenül végigcsikordultak a járólapon.
– Jó. Veled nincs értelme beszélni. Egyszerűen önző vagy.
– Te pedig túlságosan hozzászoktál ahhoz, hogy én tovább hallgatok, mint kellene.
Azon az éjszakán Eszter alig hunyta le a szemét. Gábor hajnal felé került elő, idegen cigarettaszagot és az anyja macskagyökeres nyugtatójának fanyar illatát hozta magával. Lefeküdt az ágy szélére, látványosan hátat fordítva neki. Eszter a plafont bámulta, amelyen az utcai lámpa fénye sápadt téglalapként terült szét, és egyszerre dermesztő tisztasággal értette meg a helyzetet: őt már nem próbálják meggyőzni. Egyszerűen kész tények elé állítják. Lassan, arcátlanul, családi szeretetről szónokolva, ahogy azok szokták, akikben a legkevesebb szégyenérzet sincs. Nem azok a legveszélyesebbek, akik ordítanak, hanem azok, akik már előre mindent elrendeztek egymás között, és nem vitatkozni jönnek, hanem aláíratni a döntésüket.
Másnap Eszter a szokásosnál korábban ért haza. Már a lépcsőházban meghallotta a saját ajtaja mögül kiszűrődő gyerekvisítást, nehéz férfilépéseket és Erzsébet hangját:
– Ne oda tedd a komódot, oda nem fér be a kiságy! Ezeket a függönyöket meg majd levesszük, olyan komorak, mint egy kórházi kartonozóban.
Eszter bedugta a kulcsot a zárba, kinyitotta az ajtót, és egy pillanatra még csak meg sem lepődött. Mintha az agya most érte volna utol azt, amit a szíve már előző este pontosan tudott.
Az előszobában csíkos költözőtáskák sorakoztak, gyerekboltos szatyrok hevertek a fal mellett, idegen csizmák álltak szanaszét, egy letört fedelű műanyag bili kandikált ki egy zacskóból, a sarokban pedig törölközővel letakart kalitka pihent. A szobából egy hét év körüli kisfiú nézett ki, miközben Eszter almáját rágcsálta.
– Gábor – szólalt meg Eszter, anélkül hogy felemelte volna a hangját –, magyarázd el nekem, miért áll egy papagáj az előszobámban.
Gábor izzadtan, eltorzult arccal éppen a komódját próbálta arrébb tolni.
– Ne most kezdd. Látod, megérkeztek. Ne rendezz cirkuszt.
– Megérkeztek? – Eszter beljebb lépett. – És én mi vagyok itt? Díszlet a bútorok mögött?
Erzsébet egy sámlin állva éppen Eszter függönyeit szedte le.
– Na, végre itt vagy – mondta olyan hangsúllyal, mintha Eszter elkésett volna a saját kilakoltatásáról. – Jól van, menj be a konyhába, ott az edényeket dobozokba kell rakni. Csak írd rá, melyik törékeny. Anita csészéi vékonyak, igazi bohém üveg.
– Anita csészéi? – Eszter körbenézett. – És maga Anita hol van?
– Lent ül a gyerekekkel az autóban. Neki így is elég nehéz – pattant le Erzsébet a sámliról. – Nem fogjuk még ezzel is idegesíteni. Te már így is mindenkinek kiszívtad a vérét.
– Az enyém már nem felel meg? Most áttértek a közös készletre?
Gábor dühösen a kanapéra hajította a ragasztószalag tekercsét.
– Eszter, térj észhez. Nem örökre vesszük el tőled a lakást. Csak átmenetileg. Aztán majd kitaláljuk.
– Kik azok a „mi”?
– A család!
– Nem, Gábor. A család ott kezdődik, hogy az emberek együtt viselik a döntéseik következményeit. Nálatok viszont ez úgy működik, hogy ti határoztok, én fizetem meg az árát, és mindezt még lélekből jövő összetartásnak nevezitek.