– Eszter, ne rendezz jelenetet. Szombaton anya ideköltözik. Mi pedig átmegyünk az ő garzonjába. A fuvarost már elintéztem – közölte Gábor olyan hétköznapi hangon, mintha nem egy lakás sorsáról beszélne, hanem arról, hogy marhás vagy csirkés derelyét vegyenek vacsorára.
Eszter lassan letette az asztalra a kefires zacskót. A gyógyszertári műszak után sajgott a lába, a hajában még ott ült az utca és a busz szaga, a fejében pedig egyetlen vágy keringett: levenni a farmert, megmosakodni, és legalább fél óráig senki hangját nem hallani. Csakhogy, mint kiderült, ez a fél óra sem járt neki.
– Mondd el még egyszer – szólalt meg. – Lassan. Úgy, hogy én is felfogjam, bár tizenkét óra talpalás után nyilván teljesen ostoba vagyok.
– Mit kell ezen magyarázni? – Gábor kinyitotta a hűtőt, végigpásztázta a polcokat, kivett egy fasírtot a dobozból, és beleharapott. – Anyára most minden rászakadt. Anita a gyerekekkel gyakorlatilag normális lakhatás nélkül maradt. Abban az egyszobásban három felnőtt meg két gyerek élne összezsúfolva, az nem élet. Nálunk két szoba van, rendes konyha, az iskola is közel. Anya velük együtt idejön, mi pedig addig nála lakunk. Ideiglenesen. Emberi módon. Ahogy családban szokás.
– Nálunk? – kérdezett vissza Eszter. – Pontosan melyik „nálunkról” beszélsz? Arról a lakásról, amit én vettem hitelre három évvel az esküvőnk előtt? Vagy arról, amelyikben egyszer felszereltél egy polcot, aztán fél évig mindenkinek azt mesélted, hogyan rokkantál bele a családért végzett munkába?
Gábor arcán megrándult egy izom.
– Na, tessék, már kezdődik. Ez az örökös „az enyém, az enyém, az enyém”. Tudtommal férjnél vagy. Ez nem valami kollégium magányos, elvhű nőknek.
– Te pedig nem vagy bizottság mások tulajdonának szétosztására – vágta rá Eszter. – És nem is anyád nevét viselő végrehajtó tanács. Eszedbe jutott egyáltalán megkérdezni engem, mielőtt mindent „már eldöntöttél”?
– Nem fogok minden döntés előtt népszavazást tartani a konyhában – mondta Gábor, most már érezhető ingerültséggel. – Van egy helyzet. Segíteni kell a családnak. A normális emberek ezt teszik.
– A normális emberek előbb megbeszélik a dolgokat, és nem ítéletet hirdetnek a hűtő előtt, fasírttal a szájukban.
– Ne forgasd ki. Nem valami hóbort miatt van az egész. Anita tényleg bajban van. Válik, pereskedik, a gyerektartás ki tudja, mikor érkezik. Nő vagy, igazán megérthetnéd.
– Mivel nő vagyok, ezért csendben át kell adnom a lakásomat a rokonságodnak? Kényelmes gondolatmenet. Ráadásul nagyon férfias. Sima, mint a vizes csempe: rálépsz, és már csúszol is lefelé.
Gábor az asztalra csapta a dobozt.
– Tudtam, hogy ezt fogod csinálni. Te mindig ezt csinálod, amikor egyszerűen csak normálisan kellene viselkedni. Anyának igaza van: olyan a természeted, mint a smirgli. Mindent vitává csiszolsz.
– És a te anyád mikor kapott kinevezést a házasságunk legfelsőbb bírájának?
Az asztalon rezegni kezdett Gábor telefonja. A kijelzőn ez állt: „Anya”. Gábor gúnyosan felhorkant, aztán anélkül, hogy levette volna Eszterről a szemét, kihangosította a hívást.
– Igen, anya.
– Na, elmondtad neki? – harsant fel azonnal Erzsébet Mihályné hangja a konyhában, keményen és zártan, akár egy fazékfedő. – Csak ne kezdj ott makogni. Vele szépen nem lehet, mert aztán egy hétig mérgezi a levegőt.
Eszter le sem ült. A táskáját még mindig a vállán tartotta, úgy állt az asztal mellett.
– Erzsébet Mihályné – mondta egyenletes hangon –, a levegőt jelenleg nem az én mondataim rontják, hanem az ön szokása, hogy rendelkezni akar azzal, ami nem az öné.
A vonal túlsó végén egy pillanatra csönd lett, majd az anyósa kirobbant:
– Még te fogsz engem kioktatni? Kinek képzeled magad? A fiam odament hozzád, veled élt, elviselt téged, te meg csak a négyzetmétereket számolgatod! Egy családban nem így működnek a dolgok! A családban megosztják, amijük van!
– A sajátjukat osztják meg – felelte Eszter nyugodtan. – Nem az enyémet.
– Jaj, undorító ezt hallgatni! Papírokkal hadonászik, mintha azok mindent eldöntenének. Rendben, ha neked csak a papír számít, akkor majd a papírjaiddal együtt maradsz egyedül. Azt hiszed, negyvenévesen olyan sokan fognak érted sorban állni?