A lépcsőházból lassan elhalt a távolodó léptek zaja.
Anna kilépett a kamrából, és megállt az előszoba közepén. Hosszú ideig nem mozdult. A fogason lógó kabátot nézte, aztán a küszöbnél hagyott cipőt, végül a polcon heverő kulcsot, amely csak a felső zárhoz tartozott.
Az alsó zárhoz egyedül neki volt kulcsa. Másolatot soha senkinek nem adott.
Húsz perc alatt összekészítette a táskáját. Beletette az iratait, a nyugdíjas igazolványát, és Péter apró, keretbe foglalt fényképét is.
Ezután felhívta Esztert.
– Anya? Miért telefonálsz ilyen korán? – hallatszott a lánya álmos hangja.
– Az jutott eszembe, Eszterem, hogy felülnék a vonatra, és elmennék hozzád.
Hiányzol.
– Hát persze, gyere csak! Mikor indulnál?
– Ma.
– Ma?! – Eszter hangjából egy pillanat alatt eltűnt az álmosság. – És Márk? Jöjjön ő is, szeretném már végre látni a bátyámat.
– Márk elment dolgozni. Valami alkalmi munkára. Most nincs itt.
Egyedül megyek.
– Rendben. Küldd el majd a vonat számát, kimegyek eléd.
Anna letette a telefont. Ezután összeszedte Márk holmiját, amely az elmúlt hónap alatt szanaszét gyűlt a lakásban: néhány pólót, a borotváját, egy rojtosra olvasott könyvet. Mindent gondosan belepakolt a fiú táskájába, majd behúzta a cipzárt.
A táskát kivitte a lépcsőházba, és az ajtó mellé állította.
A kabátzsebéből elővett egy összehajtott papírlapot meg egy tollat. Lassan, tiszta betűkkel írt:
„Márk. Szeretlek. Mindig szerettelek, és valószínűleg mindig szeretni is foglak, bár nem érdemled meg.
Éppen ezért nem megyek a rendőrségre. De látni többé nem akarlak.
Soha.
Anya.”
Összehajtotta az üzenetet, és a táska tetejére tette.
Aztán kilépett, maga mögött behúzta az ajtót, és az alsó zárat is rázárta a saját kulcsával.
A kulcsot visszacsúsztatta a kabátja zsebébe.
A metrómegállóig busszal ment. Az Örs vezér terénél leereszkedett az aluljáróba, felszállt a szerelvényre, és nem a kocsiajtók fölé ragasztott reklámokat nézte, hanem a saját arcát a sötét üvegben.
A vonat megrándult, majd elindult.
A Keleti pályaudvarig nem volt hosszú az út, csak egy átszállás kellett a Deák térnél. A peron üresen kongott, a hangok furcsán verődtek vissza a magas falakról.
Anna jegyet vett a Pécsre induló délelőtti vonatra, aztán a váróteremben keresett egy padot, és leült. Mellette egy férfi zsemlemorzsát szórt a galambok elé.
A madarak egymást lökdösve tipegték körbe a morzsákat.
Anna ült, és arra gondolt, hogy Eszternek előbb-utóbb mindent el kell mondania. Nem azonnal, nem már az ajtóban, de el kell mondania.
Eszter okos lány volt. Meg fogja érteni, és nem kezd feleslegesen jajveszékelni.
Márkra nem akart gondolni. Ezt azonban sokkal nehezebb volt véghezvinni, mint remélte.
Eszter Pécsen várta a peronon. Szinte futva sietett elé, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, már át is ölelte, erősen, hosszan. Anna a lánya vállába temette az arcát, és lehunyta a szemét.
– Anya – szólalt meg Eszter halkan. – Mi történt?
– Később elmondom – felelte Anna. – Előbb menjünk haza.
Egymás mellett indultak el a peronon. Eszter vitte a táskáját. A reggeli nap halványan, szelíden sütött.
Anna lépkedett mellette, és közben arra gondolt, hogy ott, Budapesten, a kamra felső polcán maradt egy üveg meggylekvár, amelyet még tavaly augusztusban főzött be. Télre tartogatta, aztán sosem bontotta fel.
Hát maradjon csak ott.
Nem a lekvártól lesz boldog az ember.