Esténként olyan érzése támadt, mintha a fejét belülről vattával tömték volna ki, reggelente pedig émelygés kerülgette.
Anna először nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Azt gondolta, biztosan a tavasz teszi: vitaminhiány, ingadozó vérnyomás, a kor. Hatvanévesen az ember egészsége már nem olyan biztos támasz, és igazából nem is volt egyetlen konkrét panasza, amire rámutathatott volna.
A lényeg az volt, hogy a fia ott van mellette.
Eszter esténként rendszeresen megkérdezte, hogy érzi magát. Anna mindig legyintett, azt mondta, minden rendben, csak hamarabb elfárad, de majd elmúlik.
– Nem kéne elmenned orvoshoz? – kérdezte egyszer a lánya.
– Ugyan már, ne kezdd te is. Minden kis gyengeséggel rohangáljak a rendelőbe? Mire időpontot kapnék, két hét is eltelik. Addigra magától is rendbe jövök.
Csakhogy nem jött rendbe. Az émelygés erősödött, dél körülre a feje már ólomsúlyúnak tűnt.
Anna vitaminokat szedett, csipkebogyóteát főzött magának, és igyekezett nem túlgondolni az egészet.
Azon az éjszakán szokatlanul korán riadt fel, még hat óra sem volt. Az ablak mögött szürke áprilisi hajnal derengett, az utca teljesen néptelennek látszott.
A szája annyira kiszáradt, hogy alig tudott nyelni. Felült, belebújt a papucsába, és elindult a konyhába egy pohár vízért. A folyosón nem kapcsolt villanyt; kívülről tudta a lakás minden zugát, minden fordulóját.
A konyha előtt azonban megtorpant.
Márk a tűzhelynél állt. Egyetlen gázrózsa égett, rajta kis lábasban kása melegedett.
A férfi kezében apró nejlonzacskó volt, benne valamilyen por. Óvatos mozdulattal a lábas fölé tartotta, és beleszórta a tartalmát. Aztán kanalat fogott, és alaposan elkeverte.
Anna hátrálni kezdett a sötét folyosón. Visszament a hálóba, lefeküdt, és magára húzta a takarót.
Nyitott szemmel bámulta a plafont. Pár perc múlva megnyikordult a hálószoba ajtaja.
Azonnal lehunyta a szemét, és egyenletesen lélegezni kezdett, mintha mélyen aludna. Érezte, hogy Márk az ajtóból figyeli.
Ott állt egy ideig. Aztán becsukta az ajtót.
Kisvártatva csapódott a bejárati ajtó.
Anna kinyitotta a szemét.
Odakint lassan világosodott. Feküdt mozdulatlanul, és fejben sorra vette a napokat: mikor kezdődött a rosszullét, mikor jelent meg az émelygés, mikor szakadt rá ez a nehéz, ólmos kimerültség.
Visszaszámolt. Pontosan attól az időszaktól jött ki minden, amikor Márk beköltözött hozzá, és átvette a főzést.
Felállt, felöltözött, és elhatározta, hogy lemegy Rékához a harmadik emeletre. A szomszédasszony józan eszű asszony volt, nem fecsegett fölöslegesen, és pánik nélkül is képes volt átlátni a helyzeteket. Anna már a kabátját vette a folyosón, amikor kulcs fordult a zárban.
Mire felfoghatta volna, mit tesz, már a kamrában lapult.
A résen át látta, ahogy Márk előveszi a telefonját, és a füléhez emeli.
– Halló. Igen, már itthon vagyok. – Rövid csend következett. – Nem, az öreglány elment valahová, nincs itt. – Végigsétált a folyosón. – Mondom, ne idegeskedj már.
Anna teste jéggé dermedt.
– Már nincs sok hátra neki. Biztos azt hiszi, vitaminhiány vagy vérnyomás. – Márk halkan felhorkant. – Amint vége az egésznek, a lakást gyorsan elpasszoljuk. Nem nagy ügy. Aztán azonnal megyek hozzád.
Eléldegélünk majd!
Anna mozdulatlanul állt a kamrában, tenyerét a szája elé szorította, és a keskeny résen át a saját fiát nézte.
– A fenébe, megint elfelejtettem bemenni a gyógyszertárba – szólalt meg Márk ingerülten. – Most megint vissza kell caplatnom. – Káromkodott egyet. – Jól van, nemsokára ott leszek, várj meg.
Az ajtó becsapódott.