…csak a megfelelő pillanatot lesték, aztán mindig találtak valami ürügyet a halogatásra. Azzal nyugtatták egymást, hogy még kicsi, majd ha egy kicsit idősebb lesz, akkor könnyebb lesz elmondani.
– Igen – mondta végül Anna. – Igaz. Nyolc hónapos voltál, amikor elhoztunk a csecsemőotthonból. Úgy ordítottál, hogy az egész kórterem tőled zengett, aztán amikor megláttál minket, egyszer csak elhallgattál, és rám meredtél.
Akkor odasúgtam Péternek: ez a gyerek a miénk, ennél biztosabb már nem is lehetne.
Márk felállt, és szó nélkül bement a szobájába. Anna és Péter éjfélig ültek a konyhában. Beszéltek mindenféléről, csak arról nem, amiről kellett volna, mert egyikük sem tudta, hogyan kellene szavakba önteni azt a fájdalmas igazságot.
Néhány nappal később Márk eltűnt. Magával vitte azt a pénzt is, amelyet Anna és Péter neki tettek félre egy kollégiumi szobára. Őszre akarták meglepni vele.
Végül ő lepte meg őket előbb.
Péter ezután ritkán ejtette ki a fia nevét. Esténként hosszú ideig ült az ablak mellett, és csak bámulta az utcát.
Anna látta rajta, mennyire emészti magát, mégsem faggatta. Péter mindig a hallgatáson keresztül próbálta elviselni a szenvedést, és Anna ezt tiszteletben tartotta. Pár év múlva a szíve felmondta a szolgálatot.
Márk április legelején bukkant fel újra. Nem csengetett, hanem óvatosan kopogott, mintha maga sem hinné el, hogy ajtót nyitnak neki.
Anna kinyitotta az ajtót, és néhány másodpercig csak állt a küszöbön. Egy harmincéves férfi állt előtte, borostás arccal, kissé meggörnyedve, kezében egy zacskó mandarinnal.
– Anya – szólalt meg. – Bocsáss meg. Akkor ostobán viselkedtem.
Olyan volt, mint egy megszeppent kamasz.
Anna mozdulni sem tudott. Azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e, vagy kapaszkodjon meg az ajtófélfában.
– Szeretném jóvátenni – tette hozzá Márk. – Ha adsz rá lehetőséget.
Anna ott, a küszöbön ölelte magához. Márk ügyetlenül viszonozta az ölelést, akadozó mozdulattal, úgy, ahogy azok ölelnek, akik túl sokáig éltek ölelés nélkül, és már elfelejtették, hogyan kell.
Vacsora közben mesélni kezdett. Szakácsként dolgozott szerte az országban, Debrecentől egészen Győrig. Olcsó kifőzdékben kezdte, később éttermekig jutott. Főzni pedig valóban remekül tudott.
Anna figyelte, milyen biztos kézzel darabolja fel a csirkét, és arra gondolt, különös dolog az élet: az ember tizenegy évre eltűnik, aztán egyszer csak hazatér, és fasírtot süt neked.
Márk ott maradt nála. Beköltözött a régi szobájába, elrendezte a holmiját a polcokon, reggelente pedig kását főzött vagy rántottát készített.
Anna minden este felhívta Esztert.
– Azt mondod, visszajött – hallgatott el egy pillanatra Eszter a vonal túlsó végén. – És milyen? Hogy viselkedik?
– Jól. Udvarias.
– És?
– Nagyszerűen főz.
– Anya, biztos vagy benne, hogy minden rendben? Mégiscsak tizenegy év telt el.
– Eszter, ő a fiam. Miért beszélsz úgy, mintha idegen lenne?
Anna sorra hívta a rokonokat az ország különböző részein, és mindenkinek ugyanazt újságolta: Márk hazatért, Márk újra itthon van. A Kecskeméten élő unokatestvére sóhajtozott a telefonba, és azt hajtogatta, hogy ahol füst van, ott tűz is akad, az emberek nem térnek vissza csak úgy, minden ok nélkül.
Anna erre rendre azt felelte, hogy ne károgjon, nincs semmi baj.
Körülbelül két hét múlva Anna észrevette, hogy sokkal hamarabb elfárad, mint azelőtt.