Anna éppen csak be tudott siklani a kamra ajtaja mögé, egyetlen pillanattal azelőtt, hogy a zárban megfordult volna a kulcs.
Hátát a befőttesüvegekkel megrakott polcnak nyomta, belülről kitapogatta a kilincset, és óvatosan maga felé húzta az ajtót, hogy csupán ujjnyi rés maradjon rajta. Több semmiképp.
Szaporán, rekedtesen kapkodta a levegőt, ezért tenyerét a szájára szorította. A folyosón olyan mély csend ült, hogy a lakás minden zugában meghallatszott volna a legapróbb nesz is.
A bejárati ajtó kitárult.
Márk köhintett egyet, majd belépett az előszobába. Anna a vékony résen át csak a kezét látta: két fehér, pukkadásig tömött élelmiszeres szatyrot szorított, a zsinórfülek mélyen belevágtak az ujjaiba.
– Anya! – szólt be. – Itthon vagy?
Anna még erősebben tapasztotta a tenyerét az ajkára.
Mielőtt mindez megtörtént volna, Anna már ötödik éve élt egyedül. Péter hirtelen ment el, ahogyan azoknál gyakran előfordul, akik sosem beszélnek a fájdalmukról: a szíve egyszerűen feladta, és kész.
Az első esztendő nélküle volt a legnehezebb. Nem maga a gyász törte meg Annát, ahhoz volt benne elég tartás. Sokkal inkább a lakásra telepedő némaság emésztette fel lassan. Péter olyan harsányan nevetett a tévé előtt, hogy a konyhából is érteni lehetett minden szavát.
A fürdőszobában rettenetesen hamisan énekelt, összekeverte a dallamot, a szöveget is, de ez cseppet sem zavarta. Most viszont a csukott fürdőajtó mögül legfeljebb a csövek tompa zúgása szűrődött ki, és ez a hang Annának szinte fülsiketítőnek tűnt.
A lánya, Eszter, az első napokban azonnal odautazott Pécsről. Két hétig maradt nála: takarított, főzött, éjszakánként leült az anyja ágya szélére, és egyszerűen csak ott volt mellette, anélkül hogy bármit erőltetett volna.
Ez akkor mindennél többet jelentett.
A fia azonban sem akkor, sem később nem jelentkezett. Márk immár tizenegyedik éve hiányzott az életükből, Anna pedig rég leszokott róla, hogy hangosan magyarázza az okát, noha magában újra meg újra lejátszotta az egészet, mint egy megakadt lemezt.
Márk távozásának története fájdalmas volt és kusza, olyan, amilyen akkor születik, amikor az igazságot túl sokáig söprik a szőnyeg alá. A fiú gyerekkora óta nehéz természetű volt: nyers, lobbanékony, és a legkisebb apróságból is jelenetet tudott csinálni.
Az iskolában alig vonszolta magát előre. Hatodikban meg is bukott, majd nagy nehezen, keservesen összekapart hármasokkal jutott tovább. A nővére, Eszter, ennek éppen az ellenkezője volt: szelíd, rendes, példás tanuló, aki szinte csak ötösöket vitt haza.
Márk dühös volt a testvérére, a figyelmeztetésekre visszafeleselt, Péter pedig néha majdnem elvesztette a türelmét, bár minden erejével igyekezett türtőztetni magát.
Amikor Márk betöltötte a tizenkilencet, Péter nyárra elküldte őt az édesanyjához, az idős Mónikához, egy Cegléd melletti faluba. Úgy gondolta, jót tesz majd a fiúnak, ha dolgozik kicsit a két kezével, földszagot érez, és kiszellőzik belőle a városi semmittevés.
Mónika azonban kíméletlenül egyenes ember volt. Nem tudta, és nem is akarta a nyelvét a fogai mögött tartani. Amikor Márk valamit elrontott a kertben, haragjában odavetette neki:
– Ugyan, mit is lehetne várni tőled, te örökbefogadott kölyök.
Márk még aznap visszautazott Budapestre. Letette a táskáját az előszobában, bement a konyhába, leült, és halkan, szinte teljesen színtelen hangon megkérdezte:
– Ez igaz?
Anna Péterre nézett. Péter pedig Annára.
Már régóta készültek rá, hogy majd ők maguk mondják el neki az igazságot.