Kibotorkált a konyhába. Mária már az asztalnál állt, és elé tolta a tányért, mintha semmi más dolga nem volna a világon, csak az, hogy a lánya végre egyen valamit.
— Anya… ne haragudj rám.
— Miért kérsz bocsánatot, kicsim?
— Mert minden így összekuszálódott.
Mária leült vele szemben, és sokáig nézte a lányát.
— Semmi sem kuszálódott össze annyira, hogy ne lehetne kibogozni. Itt vagy. Hazajöttél hozzám. Én pedig ennek örülök.
Nóra halványan elmosolyodott.
— Én is örülök, anya.
Az egész napot együtt töltötték. Főztek, pakoltak, régi filmeket kapcsoltak be, amelyeket Mária kívülről ismert, mégis mindig ugyanazokon a jeleneteken nevetett. Gáborról nem esett szó. Mária nem kérdezett, Nóra pedig nem akart beszélni róla.
Este Nóra elővette a telefonját. Nem várta, hogy csoda történjen, mégis összeszorult a gyomra, amikor meglátta: sem hívás, sem üzenet. Gábor nem kereste. Végül ő írt neki pár sort: „Anyánál maradok szilveszterre. Boldog új évet.”
A jelzés szerint Gábor elolvasta.
Válasz nem érkezett.
Tizenegy óra körül megterítették az asztalt. Nem volt rajta semmi hivalkodó: saláták, meleg étel, kompót, néhány apróság, amit Mária még délelőtt készített. Mária felvette a régi, ünneplős ruháját, azt, amelyet talán tíz éve vásárolt, de minden évben gondosan elővett. Nóra is átöltözött. A fekete ruhát választotta, azt, amelyet Erzsébet annyira lenéző pillantással szokott méregetni.
— Anya, nagyon szép vagy — mondta Nóra halkan.
Mária megsimította az arcát.
— Te is, kislányom. Gyönyörű vagy.
Leültek a televízió elé. A képernyőn szilveszteri műsor ment, énekesek, fények, nevetés. Mária pezsgőt töltött két pohárba, aztán megemelte a sajátját.
— Rád iszom — mondta. — Az én okos, drága lányomra. Arra, hogy végre boldog légy.
Nóra torkában fájdalmas gombóc nőtt.
— Nem tudom, anya… nem tudom, leszek-e még az.
Mária átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét.
— Leszel. Egészen biztosan. Minden a helyére kerül, csak idő kell hozzá.
Összekoccintották a poharakat. Nóra épp belekortyolt volna a pezsgőbe, amikor megszólalt a telefonja.
Gábor neve villogott a kijelzőn.
Nóra felvette.
— Igen?
— Hol vagy? — Gábor hangja feszült volt, ideges.
— Anyánál. Megírtam neked.
— Nóra, gyere ide. Az étteremben vagyunk. Anya folyton azt kérdezi, merre vagy.
Nóra Máriára pillantott. Az anyja nem szólt semmit, csak csendesen rámosolygott.
— Nem megyek, Gábor.
— Tessék? Mi az, hogy nem jössz?
— Azt jelenti, hogy itt maradok. Anyával vagyok. És most itt érzem jól magam.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak a háttérzaj hallatszott.
— Te ezt tényleg meg mered csinálni? Szilveszter este magamra hagysz?
Nóra behunyta a szemét.
— Te előbb hagytad magára az én anyámat.
— Az teljesen más helyzet volt!
— Nem. Pontosan ugyanaz.
Nem várta meg, mit felel. Letette, kikapcsolta a telefont, és az asztalra fektette.
Mária halkan megszólalt:
— Kicsim, biztos vagy benne? Ha mégis menni akarsz, menj. Nem szeretném, hogy miattam…
— Nem miattad — vágta rá Nóra, és átölelte. — Nem megyek sehova. Itt maradok veled. Most itt van a helyem.
Ketten léptek át az új évbe. Nézték az éjféli visszaszámlálást, koccintottak, megölelték egymást. Nóra hosszú idő után először nem feszült, nem figyelte mások arcát, nem rettegett attól, ki mit szól. Csendes nyugalom telepedett rá. Olyan béke, amelyről már majdnem elfelejtette, milyen érzés.
Január elsején későn ébredt. Mária már a konyhában üldögélt, előtte gőzölgő tea.
— Boldog új évet, kislányom.
— Boldog új évet, anya.
Nóra bekapcsolta a telefonját. Több nem fogadott hívás várta Gábortól, de üzenet egy sem. Egy darabig nézte a kijelzőt, aztán írt neki: „Szükségem van a holmijaimra. Ma átmegyek értük.”
Körülbelül egy óra múlva érkezett a válasz: „Vidd.”
Délután kettő tájban ért a közös lakáshoz. A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót. Gábor a konyhában ült, borostásan, fáradtan, a szeme alatt sötét árkokkal.
— Szia — mondta Nóra.
— Szia — felelte Gábor, de fel sem emelte a fejét.
Nóra bement a hálószobába, előhúzta a bőröndöt, és pakolni kezdett. Ruhák, iratok, néhány könyv, kozmetikumok. Minden mozdulata gépies volt, mégis végleges.
Gábor kis idő múlva megállt az ajtóban.
— Komolyan gondolod ezt az egészet?
— Mit pontosan? — kérdezte Nóra anélkül, hogy hátrafordult volna.
— Hogy elmész.
— Igen.
A szobára csend zuhant. Aztán Gábor kemény hangon megszólalt:
— Tegnap megaláztál.
Nóra lassan megfordult.
— Én? Mivel aláztalak meg?
— Anyám egész este dühöngött — Gábor összefonta maga előtt a karját. — Azt hajtogatta, milyen hálátlan vagy. Hogy nem kellett volna elvennem téged. Hogy találhattam volna normálisabb nőt is.
Nóra bólintott. Egészen lassan.
— És te mit mondtál erre?
Gábor félrenézett.
— Semmit.
— Persze — Nóra keserűen felnevetett. — Ahogy mindig. Semmit.
Visszafordult a bőröndhöz, és folytatta a pakolást. Gábor beljebb lépett.
— Mit kellett volna mondanom? Igaza volt! Tönkretetted az estét! Én azt az éttermet neki foglaltam. Fizettem érte. Te pedig egyszerűen nem jelentél meg.
— Az én pénzemből — mondta Nóra halkan. — Azt költötted el. Az engedélyem nélkül.
— Jaj, már megint ez a pénz! — Gábor fáradtan végighúzta a kezét az arcán. — Nóra, meddig akarod még ezt ismételgetni? Ő az anyám. Az anyámra igenis költhetek.
— Az én pénzemet költötted — ismételte Nóra. — Amit én kerestem meg. Amit úgy vettél el, hogy eszedbe sem jutott megkérdezni, beleegyezem-e.
— A feleségem vagy — lépett közelebb Gábor. — Házastársak között minden közös.
— Már nem — csukta le Nóra a bőrönd tetejét.
Gábor megmerevedett.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, ahogy mondtam. Elmegyek. Végleg.
— Hova mennél?
— A saját lakásomba. Ki volt adva, de a bérlők az ünnepekre elutaztak. Most visszaköltözöm.
Gábor néhány másodpercig hallgatott, aztán szinte nyugodtan mondta:
— Vissza fogsz jönni.
— Nem.
— De igen — bólintott magabiztosan. — Lehiggadsz, átgondolod, és visszajössz. Mert szeretsz.
Nóra ránézett arra a férfira, akivel négy évet töltött az életéből. Nézte az arcát, a sértettségét, a meggyőződését, hogy a világ végül úgyis hozzá igazodik. És akkor, minden nagy jelenet nélkül, egészen tisztán megértette: már nem szereti. Nem tegnap óta. Nem is egy hete. Régóta nem.
— Nem, Gábor. Nem fogok visszajönni.
Megfogta a bőrönd fogantyúját. Gábor nem állta el az útját.
— Nem fogok utánad rohanni — mondta hidegen. — Ezt te csináltad. Te rontottál el mindent.
Nóra megállt az ajtóban.
— Tudom. Valóban az én hibám. Négy évig hagytam, hogy anyád megalázzon. Négy évig eltűrtem, hogy te csendben maradj. Hogy mindig ő legyen az első, én pedig valahol hátul. Ez tényleg az én felelősségem. Sokkal korábban kellett volna elmennem.
Kilépett a lakásból.
Gábor nem jött utána.
A saját lakásába érve Nóra megállt a küszöbön. Amint kinyitotta az ajtót, áporodott, dohányfüstös szag csapta meg. A bérlők láthatóan nem sokat törődtek a szellőztetéssel. A falakon foltok éktelenkedtek, a padló itt-ott ragadt, a sarkokban por gyűlt össze.
Letette a bőröndöt, és végigment a helyiségeken. Konyha, szoba, fürdő. Minden kopott volt, elhanyagolt, fáradt. Felújítás kellett neki, nem is kevés.
Kopogás hallatszott. Nóra ajtót nyitott. A küszöbön az alsó szomszéd, László állt, nyugdíjas katona, aki mindig egyenes háttal, katonás tartással közlekedett.
— Jó napot, Nóra. Visszaköltözött?
— Jó napot. Igen, úgy tűnik.
László bepillantott mögötte a lakásba, és elhúzta a száját.
— Hát, a bérlők nem kímélték. Ha szerszám kell, vagy segítség a javítgatáshoz, szóljon nyugodtan. Van mindenem.
— Nagyon köszönöm — mosolyodott el Nóra. — Lehet, hogy élni fogok vele.
László biccentett, aztán visszament a lépcsőházba. Nóra becsukta az ajtót, a szoba közepére ment, és leült a padlóra. Elővette a telefonját. Gábortól továbbra sem volt üzenet.
És ekkor váratlanul könnyebbnek érezte magát.
Nem boldognak még. Nem felszabadultnak teljesen. De könnyűnek.
Hosszú-hosszú idő után először.
Január szinte észrevétlenül suhant el. Nóra dolgozott, esténként pedig a lakással foglalkozott: súrolt, festéket választott, hibákat javított, pakolt, selejtezett. László valóban segített. Kölcsönadott fúrót, spaklit, létrát, megmutatta, mivel érdemes betömni a falrepedéseket. Néha csak úgy becsengetett egy doboz étellel.
— Egyedül él, ilyenkor az ember nem főz rendesen — magyarázta. — Én meg csináltam egy nagy fazék levest. Hoztam belőle.
Nóra mindig hálásan fogadta. Előfordult, hogy leültek a konyhában, és együtt teáztak. László mesélt a régi szolgálati éveiről, a feleségéről, aki öt éve halt meg, és arról, mennyire furcsa volt utána megtanulni egyedül felébredni.
Nóra csendben hallgatta.
Gábor nem telefonált. Nem küldött üzenetet. Az első két hétben Nóra még időnként a kijelzőre pillantott, mintha valami magyarázatot várna. Aztán leszokott róla.
Január huszonnyolcadikán este a konyhaasztalnál ült, teát kavargatott. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, a lámpafényben lassan forogtak a fehér szemcsék. A telefon ott feküdt előtte. Sokáig nézte, aztán felvette, megnyitotta a böngészőt, és beírta: „Hogyan lehet válókeresetet beadni Ügyfélkapun keresztül?”
Végigolvasott több tájékoztatót. Belépett az oldalra, kitöltötte az űrlapot, feltöltötte a szükséges adatokat. Végül megjelent előtte a gomb: „Beküldés”.
Nóra keze megállt a képernyő fölött.
Négy év házasság. Négy évnyi remény, tervezgetés, közösnek hitt jövő. Négy év, amelyet egy mozdulattal végleg lezárhat.
Aztán megnyomta a gombot.
A kérelem elküldve.
Egy hónap múlva tárgyalás.
Nóra letette a telefont, felállt, és az ablakhoz lépett. A hó egyre sűrűbben esett. A város lassan fehér takaró alá bújt.
És Nóra elmosolyodott.
Egy hónap óta először igazán.
Másnap üzenetet küldött Gábornak: „Beadtam a válókeresetet. A tárgyalás egy hónap múlva lesz. Eljössz, vagy nem, rajtad múlik.”
Körülbelül egy órával később jött a válasz: „Ok.”
Két betű.
Ennyi jutott négy évre. Minden közös napra. Minden vitára, minden reményre, minden összezárt csendre.
Nóra kitörölte az egész beszélgetést, aztán letiltotta a számot.
Megkönnyebbült.
Február hidegen és szürkén telt. Nóra dolgozott, munka után festett, csiszolt, takarított, hétvégéken pedig Máriához ment. Az anyja nem faggatta Gáborról. Nem akart sebeket kapargatni. Csak megölelte, leültette, enni adott neki, aztán amikor Nóra indulni készült, még egyszer magához szorította.
Júlia a munkahelyen úgy állt mellette, ahogy tudott.
— Jól csináltad, Nóra — mondta egyszer, amikor kettesben maradtak a teakonyhában. — Nagyon jól.
— Nem vagyok benne biztos, hogy jól — felelte Nóra vállat vonva. — Csak megtettem, amit már nem tudtam tovább halogatni.
— Pont ezért volt jó döntés — bólintott Júlia. — Hidd el nekem.
András is értesült a történtekről. Egyik nap bejött az irodába, és egy borítékot tett Nóra asztalára.
— Ez micsoda? — nézett rá Nóra meglepetten.
— Előleg — mondta András, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. — Most biztosan jól jön. Felújításra, egyebekre.
— András, ezt nem fogadhatom el csak így.
— Nem is „csak így” adom — fordult már az ajtó felé. — A következő projektre kapja. Márciusban nagy munka jön, maga fogja vinni. Dolgozni fog érte, ne aggódjon. Tegye el.
Kiment, mielőtt Nóra tiltakozhatott volna.
Nóra kinyitotta a borítékot. Kétszázezer forint volt benne.
Aznap este felhívta az anyját.
— Anya, kaptam előleget. Elég nagy összeget.
— Ez nagyszerű, kislányom.
— Szeretnék venni neked egy új kabátot. Azt, amelyiket már olyan régóta nézegeted. Tudod, abban az üzletben.
A vonal túlsó végén Mária elhallgatott. Aztán egészen halkan szólalt meg:
— Nórikám, ne. Tartsd meg magadnak. Neked most nagyobb szükséged van rá.
— Anya, kérlek. Engedd, hogy egyszer én is örömet szerezzek neked.
Mária sírni kezdett. Nóra hallotta a visszafojtott szipogást.
— Olyan büszke vagyok rád — mondta végül Mária remegő hangon. — El sem tudod képzelni, mennyire büszke vagyok rád, kislányom.
Február huszonötödikén került sor a tárgyalásra. Nóra korán érkezett a bíróságra, és a folyosón várakozott. A falak hidegek voltak, az emberek halkan beszéltek, ajtók nyíltak-csukódtak. Gábor nem jelent meg. Képviselőt küldött maga helyett.
A bíró felolvasta a kérelmet, megkérdezte, van-e vagyonjogi követelés. Nóra azt mondta, nincs. Gábor képviselője ugyanezt felelte.
— A házasságot felbontom — mondta ki a bíró.
Ennyi volt.
Négy év egyetlen hivatalos mondatban ért véget.
Nóra kilépett az épületből. Odakint sütött a nap, és a hó lassan olvadni kezdett. A járda szélén vékony kis patakok csordogáltak, a levegőben már ott volt valami tavaszféle ígéret.
Elővette a telefonját, és üzent az anyjának: „Vége. Elváltam.”
Mária szinte azonnal válaszolt: „Gyere hozzám. Várlak.”
Nóra taxit hívott, és elment hozzá. Mária ajtót nyitott, majd szó nélkül magához ölelte. Ott álltak az előszobában, összekapaszkodva, mintha mindkettejüknek szüksége lenne arra, hogy a másikból merítsen erőt.
— Minden rendben lesz — suttogta Mária. — Meglátod, minden jóra fordul.
— Tudom — bújt hozzá Nóra. — Anya, most már tudom.
Március meleg idővel érkezett. A hó egyetlen hét alatt eltűnt, az utcákon pocsolyák csillogtak, a város lassan lerázta magáról a telet. Nóra befejezte a lakás felújításának nagy részét. László segített összerakni az új szekrényt, felfúrni a polcokat, beállítani az ajtót, amely addig folyton akadt.
— Na, ez már lakás — nézett körbe elégedetten. — Szép lett, Nóra.
— Maga nélkül nem ment volna — mondta Nóra, és teát töltött neki.
László legyintett.
— Ugyan már. Jó volt végre hasznosnak lenni.
A konyhában ültek. Az ablak résnyire nyitva volt, kintről madárcsicsergés szűrődött be. Az első tavaszi hangok.
László egy darabig hallgatott, aztán ránézett.
— Nóra, ne féljen. Rendbe jön minden. Fiatal még, maga előtt van az egész élet.
Nóra elmosolyodott.
— Nem félek. Tényleg nem. Jól vagyok.
És nem hazudott.
Valóban jól volt.
Négy év után először igazán.
Másnap Júlia felhívta, és megkérdezte, nincs-e kedve sétálni egyet. Nóra gondolkodás nélkül igent mondott. A parkban találkoztak, papírpoharas kávét vettek, és lassan elindultak a kavicsos úton.
— Hogy érzed magad? — kérdezte Júlia.
— Jól — felelte Nóra. — Komolyan. Jól.
— Gábor próbálkozott azóta?
— Nem. És jobb is így.
Júlia átkarolta a vállát.
— Büszke vagyok rád. Nagyon erős vagy.
Nóra megrázta a fejét.
— Nem érzem magam erősnek. Csak végre megtettem, amit meg kellett tennem. Eljöttem.
Még sétáltak egy darabig, aztán Júlia elköszönt, mert otthon várták a gyerekek. Nóra nem indult el azonnal. Leült egy padra, és nézte a parkot. Gyerekek szaladgáltak a fák között, fiatal anyák tolták a babakocsikat, idősek etették a galambokat. Minden olyan egyszerűnek, hétköznapinak tűnt.
Az élet ment tovább.
Gábor nélkül.
Erzsébet követelőzései nélkül.
Bűntudatkeltés, sértő megjegyzések, elvárások és hallgatások nélkül.
Nóra elővette a telefonját, és írt az anyjának: „Anya, hétvégén átmegyek. Elmenjünk moziba?”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Persze, kislányom! Nagyon várlak!”
Nóra elmosolyodott, eltette a telefont, és felállt a padról. Hazafelé indult. A saját lakásába. Oda, ahol senki nem szólt bele, milyen ruhát vegyen fel, hogyan álljon a haja, hová menjen, kivel töltse az ünnepeket.
Oda, ahol végre szabad volt.
És hosszú idő után először Nóra boldognak érezte magát. Nem annak a görcsös, erőltetett boldogságnak, amelyet Gábor mellett próbált magára venni, mint egy rosszul szabott ruhát. Hanem valami csendesebbnek, igazibbnak. Olyasminek, ami belülről indul, és lassan tölti meg az embert fénnyel.
Ment az utcán, arcán valódi mosollyal.
Az élet folytatódott.
És ez most jó volt.