Gábor egy darabig nem szólt semmit. Aztán végre megszólalt:
— Hát… ha ennyire kell, adhatok neked kölcsön.
— Kölcsön? — Nóra keserűen felnevetett. — Nekem? Abból a pénzből, ami eredetileg is az enyém volt?
— Nóra, én most tényleg nem akarok vitát — lépett közelebb Gábor. — Ne csináljunk ebből balhét, főleg ne az ünnep előtt. Megoldódik. Valahogy kihúzod fizetésig. Pár hétig kicsit visszafogod magad, ennyi. Nem fogsz belehalni.
Nóra csak nézte. A férfit, akivel négy éve élt egy fedél alatt. A férjét. És abban a pillanatban olyan érzése támadt, mintha most pillantaná meg őt először igazán.
— Nem, valóban nem halok bele — mondta halkan. — Ebben igazad van.
Azzal hátat fordított neki, és bement a hálószobába. Lefeküdt az ágyra, és hosszú perceken át mozdulatlanul bámulta a mennyezetet. Gábor nem követte. Kisvártatva újra megszólalt a nappaliban a televízió. A meccs ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
December huszonkilencedikén Erzsébet megjelent a ruhával. Nóra éppen otthon volt, Gábor dolgozott. Az anyósa becsengetett, majd egy elegáns, drága üzlet logójával ellátott, hatalmas papírtáskával a kezében lépett be.
— Nórikám, nézd csak, mit hoztam neked!
Kivett a táskából egy sötétkék ruhát, és gondosan szétterítette a kanapén. Hosszú fazonú volt, magas nyakkal, teljesen zárt szabással. Semmi különös nem volt benne, inkább olyan darabnak tűnt, amelynek az a fő erénye, hogy senkit nem zavar.
Nóra rápillantott.
— Köszönöm, de van mit felvennem.
— Ugyan, kérlek — intett Erzsébet türelmetlenül. — Arra a fekete ruhára gondolsz? Az már rég nem divat. Ez viszont időtálló. Klasszikus. Soha nem megy ki a divatból. Próbáld csak fel.
— Erzsébet, tényleg nem szükséges. A saját ruhámban szeretnék menni.
Az anyósa homloka azonnal összerándult.
— Nóra, én külön miattad mentem el az üzletbe, órákig válogattam. El tudod képzelni, mennyi időmet vitte el? Te pedig most finnyáskodsz.
— Nem finnyáskodom — állt fel Nóra. — Egyszerűen csak a saját ruhámat akarom viselni.
— A te ruhád nem oda való — vágta rá Erzsébet. — Olcsó hatást kelt. Ezt az ember rögtön észreveszi. Mi pedig egy tisztességes, rangos helyre megyünk. Nem szeretném, ha bárki is lenézően méregetne téged.
Nóra érezte, ahogy valami fájdalmasan összeszorul benne.
— Senki sem fog lenézően méregetni.
— Dehogynem — emelte fel a hangját az anyósa. — Nóra, figyelsz te rám egyáltalán? Én tapasztalatból beszélek. Az ilyen helyeken az emberek egy pillanat alatt felmérik, ki honnan jött. Ha abban a fekete kis rongyban jelensz meg, mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy te… nos, nem éppen előkelő háttérből érkeztél.
Nóra nem válaszolt. Erzsébet azonban nem hagyta abba.
— Hidd el, nem bántásból mondom. Tényleg nem. De az embernek tudnia kell, hol a helye, és hogyan kell viselkednie. Te a fiam felesége vagy. Ennek megfelelően kell kinézned. Megérted?
— Megértem — felelte Nóra nagyon csendesen.
— Na látod, okos kislány vagy te — enyhült meg az anyósa. — Vedd fel. Majd meglátod, milyen jól fog állni.
Nóra a kezébe vette a ruhát, bevitte a hálószobába, és magára zárta az ajtót. Megállt a tükör előtt. Egy kimerült, tompa tekintetű nőt látott benne.
Belebújt a ruhába. Nagy volt rá. A vállánál leesett, a derekánál lógott, mintha egy zsákot akasztottak volna rá. Így ment vissza a nappaliba.
— Na, erről beszélek — mérte végig Erzsébet. — Jó lesz. Igaz, egy kicsit bő, de az nem gond. Majd egy övvel összefogod.
— Ehhez a ruhához nincs övem — mondta Nóra.
— Majd veszek hozzá — bólintott az anyósa. — Holnap elhozom. A fodrászhoz időpontod van már?
— Nincs.
— Hogyhogy nincs?! — csapta össze a kezét Erzsébet. — Nóra, felnőtt nő vagy! Mégis hogy képzeled, hogy ilyen hajjal ülsz be egy étterembe szilveszterkor?
Nóra ránézett.
— Mi a baj a hajammal?
— Úgy nagyjából minden — préselte össze a száját az anyósa. — Ez a frizura… irodába való. Papírok fölé hajolni. Nem ünnepi vacsorára. Valami rendes fazont kell csináltatni. Lágy hullámokat, például.
— Rövid a hajam — mondta Nóra fáradtan. — Ebből nem lesznek hullámok.
— Ha jó szakemberhez kerül, megoldható — Erzsébet már elő is vette a telefonját. — Ismerek egy kiváló fodrászt. Beíratlak hozzá holnap délutánra.
— Nem kell — Nóra ott, a nappali közepén levette magáról a ruhát, és ledobta a kanapéra. — Úgy megyek, ahogy vagyok.
Erzsébet mozdulatlanná dermedt.
— Mit jelentsen az, hogy úgy, ahogy vagy?
— Azt, hogy a saját ruhámban megyek, és a saját hajammal.
— Nóra — állt fel Erzsébet, és a hangja hirtelen fagyossá vált. — Te most nem hallod, amit mondok, vagy szándékosan nem akarod meghallani?
— Hallom — nézett a szemébe Nóra. — Csak nem akarom felvenni azt a ruhát, amit ön vett nekem.
Néhány másodpercre teljes csend lett. Erzsébet arca előbb elsápadt, aztán dühösen kivörösödött.
— Hogy merészelsz így beszélni velem?
— Teljesen normálisan beszélek — Nóra nem kapta el a tekintetét. — A ruhát a beleegyezésem nélkül vásárolta. Én nem kértem. És nem is fogom viselni.
— Gábor ezt meg fogja tudni! — kapta fel Erzsébet a táskáját. — Majd ő rendet tesz veled!
— Beszéljen vele nyugodtan — vont vállat Nóra.
Erzsébet sarkon fordult, és kiviharzott a lakásból. Úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a falak is beleremegtek.
Nóra a szoba közepén maradt. Tíz perc sem telt el, amikor megszólalt a telefonja. Gábor hívta.
— Mégis mit művelsz te?!
— Szia — mondta Nóra, és leült a kanapéra.
— Anya sír! Azt mondja, minősíthetetlenül viselkedtél vele!
— Nem viselkedtem minősíthetetlenül. Csak nem vettem fel azt a ruhát, amit anélkül vett meg, hogy megkérdezett volna.
— Nóra, ő érted fáradozott!
— Gábor, én nem kértem tőle.
— Segíteni akart! — csattant fel a férfi. — Azt szerette volna, hogy normálisan nézz ki! Erre te a szemébe vágod, hogy nem veszed fel!
Nóra lehunyta a szemét.
— A saját ruhámat fogom felvenni. A feketét. Azt, amit egyébként a saját pénzemből vettem. És ami nekem tetszik.
— Az senkinek nem tetszik rajtad kívül — vágta rá Gábor. — Anyának igaza van. Olcsónak látszik.
— Sajnálom — nyitotta ki a szemét Nóra. — Nem engedhetek meg magamnak százhúszezres ruhákat. A te éttermi estéd után nyolcezer forint maradt a számlámon.
— Már megint ezzel jössz! — fújta ki idegesen a levegőt Gábor. — Figyelj, most nem tudok erről beszélni. Este hazamegyek, és megbeszéljük. De anyától bocsánatot kérsz. Világos?
— Nem — felelte Nóra.
— Mi az, hogy nem?
— Nem kérek bocsánatot. Nincs miért.
Gábor még mondott valamit a vonal túlsó végén, de Nóra már nem hallgatta tovább. Letette. A telefonját maga mellé tette a kanapéra, és csak ült mozdulatlanul.
Este Gábor sötét arccal érkezett haza. Bement a konyhába, engedett magának egy pohár vizet, és egyetlen hajtásra megitta. Nóra az ajtófélfának támaszkodva állt.
— Nos? — kérdezte Gábor anélkül, hogy ránézett volna. — Bocsánatot kérsz?
— Nem.
A férfi hirtelen megfordult.
— Akkor az étterembe sem jössz.
— Rendben — bólintott Nóra. — Nem megyek.
Gábor láthatóan erre nem számított.
— Ezt meg hogy érted?
— Pontosan így. Nem megyek. Menj el anyáddal kettesben. Legyen szép estétek.
— Nóra, miket beszélsz? — lépett felé. — Szilveszter lesz! Ott a helyed!
— Miért lenne ott a helyem? — kérdezte Nóra. — Azért, hogy olyan ruhában üljek, amit utálok? Hogy végighallgassam, mennyire nem vagyok elég jó? Hogy érezzem, mekkora kegy, hogy az anyád egyáltalán megtűr maga mellett?
— Ilyet ő soha nem mondott!
— Dehogynem — lépett közelebb Nóra. — Az étteremben. Két évvel ezelőtt, a céges rendezvényeden. Egy asztalnál ültünk. Azt mondta: „Nórikám, Gábornak nagy türelme van, hogy ilyen jól viseli. Nem minden férfi fogadna el egy ilyen… szerény anyagi helyzetű lányt.” Te mellettem ültél. Hallottad. És nem szóltál semmit.
Gábor félrenézett.
— Nem úgy értette.
— Pontosan úgy értette — mondta Nóra, majd elfordult. — Menj csak az étterembe. Az anyáddal. Nekem ehhez nincs kedvem.
Bement a hálószobába. Gábor most sem ment utána.
December harmincadikán Nóra korán ébredt. Gábor a nappaliban aludt a kanapén; az előző esti vita óta egyetlen értelmes mondatot sem váltottak. Nóra felöltözött, összekészítette a táskáját, és csendben kilépett a lakásból.
A munkahelyén váratlanul behívták a vezetői irodába. András az asztala mögött ült, előtte nyitott mappával.
— Nóra, foglaljon helyet.
Nóra leült. András a papírokra pillantott, majd felnézett rá.
— Az éves teljesítményéről szeretnék beszélni. Jó munkát végzett. Az ügyfelek elégedettek voltak, a határidőket tartotta, a megrendelések rendben teljesültek. Úgy döntöttem, januártól megemeljük a fizetését.
Nóra néhány pillanatig csak pislogott.
— Komolyan?
— Igen — bólintott András. — Tizenöt százalékkal. Emellett decemberre prémiumot is kap. Százhúszezer forintot. Holnap utaljuk.
— Köszönöm — mondta Nóra, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
András figyelmesebben ránézett.
— Minden rendben van?
— Igen — bólintott gyorsan. — Csak… nagyon köszönöm. Most tényleg óriási segítség ez nekem.
A férfi nem faggatta. Csak röviden bólintott.
— Rendben. Akkor menjen vissza dolgozni. És boldog új évet.
Nóra kilépett az irodából. A folyosón Júliába botlott.
— Na? Behívatott? — kérdezte izgatottan.
— Fizetésemelést kaptam — mosolyodott el Nóra. — És prémiumot is.
Júlia azonnal megölelte.
— Ez fantasztikus! Megérdemelted, egész évben rengeteget dolgoztál. Büszke lehetsz magadra, Nóra.
Visszamentek az irodába. Nóra leült az asztalához, elővette a telefonját, és üzenetet írt az anyjának:
„Anya, kaptam prémiumot. Százhúszezer forintot. Holnap átmegyek hozzád, viszek neked negyvenezret. Vegyél belőle valamit magadnak.”
Mária nem azonnal válaszolt:
„Kislányom, ne hozz semmit. Tartsd meg, neked is szükséged van rá.”
„Nem, anya. Kérlek, fogadd el.”
Válaszként egy szívecske érkezett. Nóra letette a telefont, és munkához látott.
Este hazament. Gábor a konyhában ült, az asztalon pedig egy tortásdoboz állt.
— Szia — állt fel. — Nóra, béküljünk ki.
Nóra letette a táskáját a földre.
— Gábor, nagyon fáradt vagyok. Ne ma.
— De holnap szilveszter — lépett közelebb a férfi. — Ne rontsuk el teljesen az ünnepet. Beszéltem anyával. Azt mondta, belátja, hogy túl messzire ment. Bocsánatot fog kérni. Komolyan.
— Jó — bólintott Nóra. — Ennek örülök.
— Akkor jössz velünk az étterembe?
Nóra ránézett.
— Nem.
— Miért nem?!
— Mert nem akarok.
Gábor keze ökölbe szorult.
— Nóra, én most próbálok kompromisszumot kötni! Anya kész bocsánatot kérni! Mi kell még neked?
— Nem az ő bocsánatkérése hiányzik — mondta Nóra, és beljebb ment a konyhába. — Azt szeretném, ha te végre megértenél valami nagyon egyszerűt. Az anyám holnap egyedül lesz. Otthon ül majd a tévé előtt, és egyedül köszönti az új évet. Én pedig közben veletek ülnék egy étteremben. És tudod, mi lenne ebben a legrosszabb? Az, hogy szégyellném magam. Előtte is. Magam előtt is. Érted ezt?
Gábor hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:
— Nem tudom lemondani az éttermet. Anya már mindent kifizetett.
— Az én pénzemből — emlékeztette Nóra.
— A mi pénzünkből — javította ki Gábor. — Nóra, házasok vagyunk. Közös a kassza.
— Közös? — nevetett fel Nóra hitetlenül. — Elvettél száznyolcvanezret a fizetésemből. Anyád még harminckétezret levont. És ezt nevezed közösnek?
— Egyszeri kiadás volt — fordította el a fejét Gábor. — Ünnepi alkalomra.
— Rendben — Nóra elővette a telefonját. — Akkor számoljunk. Négy év házasság alatt mennyi ment el az anyádra? Ajándékokra, utazásokra, születésnapi meglepetésekre?
— Ne kezdjünk számolgatni — emelte fel a kezét Gábor. — Ő az anyám. Kötelességem gondoskodni róla.
— Az én anyámról nem kötelességed?
— Nem! — fordult felé élesen. — Mert ő nem az én anyám! Érted? Ő a te anyád! Te gondoskodj róla!
Nóra mozdulatlanná vált.
— Mondd ezt még egyszer.
Gábor azonnal észrevette, mit mondott ki. Zavarba jött, és kapkodva kezdett magyarázkodni.
— Nem úgy értettem…
— Mondd még egyszer — lépett hozzá közelebb Nóra. — Az én anyám nem a te ügyed. Ezt mondtad, igaz?
— Nóra, nem akartam…
— Válaszolj.
Gábor nagyot sóhajtott.
— Hát… technikailag igen. Az én anyám az én felelősségem. A te anyád a tiéd. Ez logikus, nem?
Nóra lassan bólintott. Aztán megfordult, bement a hálószobába, elővette a szekrényből az utazótáskáját, és pakolni kezdett.
Gábor utána ment.
— Mit csinálsz?
— Összepakolok — felelte Nóra anélkül, hogy ránézett volna.
— Hová készülsz?
— Anyámhoz. Vele fogom tölteni a szilvesztert.
Gábor megragadta a karját.
— Állj meg. Nem mehetsz el csak így.
— De, elmehetek — szabadította ki magát Nóra. — Engedj el, Gábor.
— Nem — állt elé. — Ezt meg kell beszélnünk.
— Már megbeszéltük — kerülte ki Nóra. — Elmondtad, amit hallanom kellett. Az én anyám az én dolgom. A te anyád a tiéd. Tökéletesen világos. Akkor én most megyek az enyémhez. Te pedig menj a tiédhez.
— Nóra, ez nem így…! — indult utána. — Én csak azt akartam mondani, hogy… hát, tudod te is!
— Tudom — húzta be a táska cipzárját. — Most már mindent tudok, Gábor. Végre mindent.
Felkapta a táskát. Gábor az ajtó elé állt, elzárva az útját.
— Ha most elmész, ezt nem fogom megbocsátani.
Nóra egy pillanatig nézte.
— Rendben.
Kikerülte, kinyitotta az ajtót, és kilépett a lakásból.
December harmincegyedikén Nóra az anyjánál ébredt, a régi szobájában. Mária már korán talpon volt, a konyhából edénycsörgés és friss reggeli illata szűrődött be.
— Kislányom, ébredj — szólt be az ajtón. — Csináltam omlettet.
Nóra lassan felült az ágyon.