Egy ideig még a küszöb közelében maradt, mintha a teste nem engedelmeskedne neki. A csizmáját lassan lehúzta, közben pedig minden egyes szót tisztán hallott, ahogy az anyósa az ő öltözködését és ízlését boncolgatja. Gábor nem állította le. Nem szólt rá. Nem mondta, hogy elég. Csak nevetett, mintha az egész ártatlan tréfa volna.
Nóra felakasztotta a kabátját a fogasra, aztán bement a konyhába. Erzsébet az asztal mellett ült, előtte gőzölgött egy bögre tea. Gábor az ablaknál álldogált, félig háttal nekik.
— Ó, Nórácska — fordította felé a fejét Erzsébet, mintha az imént nem róla beszélt volna. — Végre hazaértél. Merre jártál ilyen sokáig?
— Dolgoztam — válaszolta Nóra röviden.
— Persze, persze — biccentett az anyósa. — De már nincs sok hátra az ünnepig, akkor majd kipihened magad. Gábor mondta, hogy átment az összeg az étteremnek. Köszönöm. Igazán szép este lesz belőle.
Nóra nem felelt. Elment mellette, kinyitotta a hűtő ajtaját, és kivett belőle egy joghurtot.
— Gáborral már átbeszéltük, hogyan alakul majd az este — folytatta Erzsébet elégedetten. — Szeretném, ha hétre odaérnénk. Élőzene is lesz, csellóval. Nagyon finom, elegáns hangulatot ígértek.
— Jó — mondta Nóra, és lehúzta a joghurt fedelét.
— Ja, és Nórácska — szólalt meg újra Erzsébet, ezúttal kicsit nyomatékosabban. — Kérlek, öltözz majd alkalomhoz illően. Ez nem valami útszéli étkezde. Oda normális, igényes emberek járnak.
Nóra keze megállt a levegőben. A kanál ott maradt az ujjai között.
— Miért, én máskor hogyan szoktam öltözni?
— Jaj, ne forgasd ki a szavaimat — intett türelmetlenül az anyósa. — Tudod te, mire gondolok. Nálad minden olyan… irodai. Szürke, fekete, kosztüm, nadrág, semmi nőiesség. Egy ünnepi alkalomra azért kellene valami csinosabb. Valami elegáns.
— Van egy fekete ruhám — jegyezte meg Nóra. — Az, amelyikben Gábor céges rendezvényén voltam.
Erzsébet arcán átsuhant egy fintor.
— Gábor nem említette? Én veszek neked valamit. Kiválasztom személyesen. Rendes, szép ruhát. Olyat, amiben méltóképpen jelenhetsz meg.
Nóra letette a joghurtot az asztal szélére.
— Erzsébet, köszönöm, de erre semmi szükség. Van ruhám, amit fel tudok venni.
— Ne kezdjünk ezen vitát — vágta el az anyósa. — Eldöntöttem. Holnap benézek pár üzletbe, és keresek neked valamit. A hajad miatt pedig igazán elmehetnél fodrászhoz. Mert ez a frizura… hát, te is látod, milyen.
Nóra Gáborra nézett. A férje azonban továbbra is hallgatott. Az ablak mellett állt, és a telefon képernyőjét figyelte, mintha valami rendkívül fontos üzenet érkezésére várna. Még csak fel sem pillantott.
— Gábor — szólalt meg Nóra.
— Hm? — emelte fel végre a fejét.
— Nem szeretnél valamit mondani?
— Mivel kapcsolatban?
— Azzal, amit az anyád az előbb közölt.
Gábor vállat vont.
— Anya csak azt szeretné, hogy jól nézz ki. Ebben mi a baj?
Nóra már nyitotta volna a száját, de Erzsébet megelőzte.
— Pontosan erről van szó! Gábor teljesen jól látja. Nem bántásból mondom, hanem azért, mert szeretném, ha minden kifogástalan lenne. Egy szép este, szép környezetben, szép emberekkel. Érted, ugye?
— Értem — felelte Nóra halkan.
Erzsébet kiitta a maradék teáját, aztán felállt.
— Na, megyek is, nem zavarlak tovább benneteket. Holnap jelentkezem, Nórácska. A ruhát elintézem. Te pedig foglalj időpontot a fodrásznál. Mondjuk harmincadikára, az még pont jó lesz.
Távozott. Gábor kikísérte az előszobába. Nóra a konyhában maradt egyedül. Csak állt, és az ablakon át a sötétséget nézte. A havazás közben elcsendesedett, az ég koromfekete volt, egyetlen csillag sem látszott rajta.
Gábor pár perc múlva visszajött.
— Most meg miért vágtál ilyen arcot? — kérdezte. — Anya segíteni akar, ennyi az egész.
— Segíteni — ismételte Nóra lassan. — Gábor, felfogtad, mit mondott? Hogy nincs ízlésem. Hogy a hajam vállalhatatlan. Hogy nem tudok rendesen megjelenni emberek között.
— Nem így gondolta — legyintett a férje. — Csak fontos neki, hogy jól sikerüljön az este.
— És te? — fordult felé Nóra. — Te mit gondolsz? Szerinted is rosszul nézek ki?
Gábor láthatóan kellemetlenül érezte magát.
— Dehogyis. Teljesen normálisan nézel ki. Csak anya más közeghez van szokva, érted. A rendelőben könyvelő, ott mindig adnak a megjelenésre. Nála fontos, hogy az ember… hát… komoly benyomást keltsen.
— Komoly benyomást — bólintott Nóra keserűen. — Világos.
Felkapta a joghurtot, és átment a szobába. Gábor a konyhában maradt.
December huszonhatodikán Nóra felhívta az édesanyját. Mária szinte azonnal felvette. A hangja fáradtan, tompán csengett.
— Nórikám, szervusz, kislányom.
— Szia, anya. Hogy vagy?
— Megvagyok valahogy. Rengeteg a munka, ünnepek előtt mindig ez van. Ma szűrést tartottunk, annyi gyerek jött, hogy alig győztük.
Nóra lefeküdt a kanapéra, és a mennyezetet bámulta.
— Anya… te mit csinálsz szilveszterkor?
A vonal másik végén rövid csend támadt.
— Hát… itthon leszek. Bekapcsolom a tévét.
— Egyedül?
— Nórikám, ne aggódj miattam ennyit. Felnőtt nő vagyok. Majd megleszek.
— Anya, nagyon sajnállak.
Mária halkan kifújta a levegőt.
— Ne sajnálj engem. Neked már megvan a saját életed. Férjed van. Mellette a helyed.
— És az anyja mellett — tette hozzá Nóra.
— Igen — hallgatott el Mária. Aztán óvatosan megkérdezte: — Mondd csak… Erzsébet milyen ember? Jó hozzád?
Nóra behunyta a szemét.
— Nem tudom, anya. Őszintén mondom, nem tudom.
— Értem — felelte Mária, majd megint szünet következett. — Az a lényeg, hogy te jól legyél. Érted? Én kibírok egy estét egyedül. De neked… neked boldognak kellene lenned.
— Nem vagyok az, anya — nyitotta ki Nóra a szemét. — Egyáltalán nem vagyok boldog. Borzasztóan érzem magam. Te itthon ülsz majd egyedül, én pedig egy étteremben fogok ülni, drága ételeket eszem, és úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
— Nórikám — szólt rá Mária most határozottabban —, ne beszélj így. Ő a férjed. Kedveskedni akar az édesanyjának. Ez önmagában természetes dolog. Ne hibáztasd érte.
— Nem hibáztatom — mondta Nóra, és felült. — Csak… anya, ne haragudj rám. Kérlek, bocsáss meg, hogy így alakult.
— Kislányom, nincs mit megbocsátanom. Tényleg nincs. Minden rendben lesz.
De a hangja megremegett. Nóra tisztán hallotta. És akkor, abban a másodpercben értette meg igazán: az anyja minden erejével tartja magát. Eljátssza, hogy semmi baj. Csak azért, hogy ő ne érezze még rosszabbul magát.
— Anya, szeretlek.
— Én is szeretlek, Nórikám. Nagyon-nagyon.
Elbúcsúztak. Nóra maga mellé tette a telefont a kanapéra, és mozdulatlanul ült tovább. Nem sokkal később Gábor benézett a szobába.
— Kivel beszéltél?
— Anyával.
— Hogy van?
— Rosszul — nézett rá Nóra. — Gábor, nincs jól. Egyedül tölti majd a szilvesztert.
Gábor leült mellé, és a kezét a vállára tette.
— Nóra, miért hergeled magad feleslegesen? Anyukád erős asszony. Megoldja. Egyetlen estéről van szó, nem tragédiáról.
— Neked persze nem tragédia — söpörte le magáról a kezét Nóra. — Mert a te anyád nem lesz egyedül. Ő étterembe megy. Az én pénzemből.
Gábor szája vékony vonallá préselődött.
— Már megint itt tartunk. Nóra, ezt már megbeszéltük. Az én anyám megérdemli.
— Az enyém nem? — pattant fel Nóra. — Az én anyám tíz éve egyedül él, mióta apa meghalt. Ápolónőként dolgozik, két helyen vállal műszakot, hogy valahogy kijöjjön a pénzéből. Ő nem érdemel meg annyit, hogy legalább ünnepnapon ne maradjon magára?
— De, megérdemli — állt fel Gábor is. — Csakhogy nem tudok mindenkit boldoggá tenni! Én most az anyámat választottam. Ebben nincs semmi rendkívüli.
— De van — rázta meg a fejét Nóra. — Pont ez a baj. Az lett volna normális, ha előtte megkérdezel. Ha kíváncsi vagy arra, én mit szeretnék, én mit gondolok. Ehelyett közölted, hogy adjam a pénzt, és kész.
Gábor az ajtó felé indult.
— Tudod mit, Nóra? Elegem van ebből az egészből. A döntés már megszületett. Lezártuk. Ha annyira fáj a szíved anyádért, hívd át hozzánk az étterem után. Úgyis visszaérünk éjfél körül.
— Azt mondtad, hajnalig maradunk — emlékeztette Nóra.
— Lehet, hogy előbb eljövünk — vont vállat. — Majd alakul.
Ezzel kiment. Nóra pedig ott maradt a szoba közepén, teljesen egyedül.
Másnap, huszonhetedikén Erzsébet felhívta Nórát az irodában. A titkárnő kapcsolta át hozzá.
— Nóra, én vagyok.
— Jó napot, Erzsébet.
— A menü ügyében telefonálok. Gábor megadta a kártyaadataidat, szeretnék még néhány dolgot hozzáíratni a rendeléshez.
Nóra a kagylót a füléhez szorítva megmerevedett.
— Elnézést, milyen kártya adatait?
— Hát azt, amelyikről az étteremnek fizettetek. Gábor elküldte a banki adatokat, hogy ha szükséges, tudjak módosítani.
Nórában meghűlt a vér.
— Erzsébet, az az én saját kártyám.
— És akkor mi van? — kérdezte az anyósa ingerülten. — Gábor adta meg, tehát nyilván engedélyezte. Ne aggódj, nem fogok esztelenül költekezni. Csak egy kis kaviárt szeretnék még, meg néhány üveg jobb bort.
— Ez körülbelül mennyibe kerülne? — kérdezte Nóra halkan.
— Úgy harminckétezer forint. Legfeljebb harminchatezer.
Nóra lehunyta a szemét.
— Erzsébet, előbb szeretnék erről beszélni Gáborral.
— Ugyan mit kell ezen megbeszélni? — csattant fel az anyósa. — Nóra, ez az én ünnepem! Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen! Te meg itt akadékoskodsz! Gábor beleegyezett, érted? Beleegyezett!
— Rendben — mondta Nóra alig hallhatóan. — Rendben. Tegye hozzá.
— Na látod, így már mindjárt más — puhult meg azonnal Erzsébet hangja. — Tudtam én, hogy megérted. Végül is értelmes lány vagy. Még ha folyton azokban az örök farmerokban jársz is.
Letette. Nóra lassan visszatette a kagylót a helyére. Aztán megnyitotta a banki alkalmazást, és ránézett az egyenlegére. A terhelés már ott volt: harminckétezer-nyolcszáz forint. Tíz perccel korábbi időponttal.
Felállt, kiment az irodából a folyosóra, és elővette a mobilját. Felhívta Gábort. A férfi nem vette fel rögtön.
— Igen, Nóra?
— Te odaadtad anyádnak a hozzáférést az én kártyámhoz?
A vonal túlsó végén pillanatnyi csend lett.
— Hát… technikailag igen.
— Hogy tehettél ilyet?! — Nóra hangja majdnem kiabálásba csapott át. — Az az én pénzem! Az én kártyám! A saját számlám!
— Nóra, nyugodj már meg — beszélt Gábor halkan, valószínűleg a munkahelyéről. — Anya csak a menün akart változtatni. Megadtam neki az adatokat, hogy hozzá tudjon csapni pár dolgot. Nem történt semmi különös.
— Harminckétezer forint, Gábor! — Nóra ujjai görcsösen szorították a telefont. — Ennyit vontak le. Az én engedélyem nélkül.
— Nem milliókról beszélünk — sóhajtott a férje. — Nóra, miért kell ebből őrjöngést csinálni? Anya kaviárt és bort szeretett volna. Ünnep van. Évente egyszer van ilyen.
— Gábor, én nem járultam hozzá. Felfogod? Te egy másik embernek hozzáférést adtál a pénzemhez.
— Másik embernek?! — keményedett meg a hangja. — Ő az ANYÁM! Nem valami idegen!
— Az én bankszámlám szempontjából igenis idegen — mondta Nóra levegőért kapva. — Gábor, ez nem szabályos. Ez… ez egyáltalán hogy jutott eszedbe?
— Figyelj, dolgozom — vágta el a férfi. — Este majd beszélünk róla. És hagyd abba a hisztériát. Anya csak igyekezett, a legjobbat akarta választani. Te pedig megint botrányt rendezel.
Kinyomta a hívást. Nóra a folyosó közepén állt, és a telefon képernyőjét bámulta. Ekkor haladt el mellette András, a főnöke. Észrevette, megtorpant.
— Nóra, minden rendben?
— Igen — bólintott gyorsan. — Minden rendben.
András nem mozdult azonnal. Figyelmesen végignézett rajta.
— Nagyon sápadtnak tűnik. Nem lenne jobb, ha hazamenne?
— Nem, köszönöm. Befejezem a munkát.
A férfi biccentett, aztán továbbindult. Nóra visszament az irodába, leült az asztalához, és megnyitotta a rendeléseket tartalmazó táblázatot. A következő sort kellett volna kitöltenie. A keze azonban remegett, és a számok összefolytak a szeme előtt.
Este otthon elkerülhetetlenné vált a veszekedés. Nóra alig lépett be a lakásba, máris megszólalt:
— Gábor, beszélnünk kell.
A férje a kanapén ült, hokimeccset nézett.
— Majd a meccs után.
— Nem. Most — mondta Nóra, odalépett hozzá, kivette a kezéből a távirányítót, és kikapcsolta a tévét.
Gábor lassan felé fordította a fejét.
— Te meg mégis mit csinálsz?
— Azt, amit te nem akarsz: beszélek. Odaadtad anyádnak a kártyaadataimat. Ő levont róla harminckétezer forintot. Az én beleegyezésem nélkül. Érted, hogy ez mennyire nincs rendben?
Gábor felállt.
— Én csak azt értem, hogy megint a semmiből csinálsz hatalmas problémát. Anya kiegészítette a menüt pár tétellel. És akkor mi van?
— Az van, hogy ez az én pénzem! — Nóra közelebb lépett. — Az enyém. Én dolgoztam meg érte, és nekem kell eldöntenem, mire költöm.
— Már eldöntötted — fonta össze a karját Gábor. — Akkor, amikor átutaltad a száznyolcvanezer forintot. Ehhez képest a többi csak apróság.
— Harminckétezer forint nem apróság!
— Nekem az — vont vállat. — Nóra, rosszul állítod fel a fontossági sorrendet. Nem tudod megkülönböztetni, mi lényeges és mi nem az. A lényeg az, hogy anyámnak jó legyen. Megérdemli. Te pedig néhány tízezer forinton görcsölsz.
Nóra hátralépett, mintha arcul ütötték volna.
— Néhány tízezer. Harminckétezer forint szerinted aprópénz.
— Egy ilyen ünnepi este költségeihez képest igen — tárta szét a karját Gábor. — Komolyan nem értem, miért borulsz ki ennyire.
— Nem érted — ismételte Nóra csendesen. — Rendben. Akkor kimondom másképp. Nekem a hónap végéig nyolcezer forintból kell megélnem. Mert száznyolcvanezret elvettél az étteremre, harminckétezret anyád még levonatott, és nekem maradt nyolcezer forint ételre, bérletre, mindenre. Felfogod ezt egyáltalán?