— Szilveszterkor elvisszük anyámat vacsorázni egy étterembe, ezért holnap, amint megjön a béred, utald át nekem a kártyámra — közölte Nórával a férje.
— Nóra, mikor érkezik a fizetésed? Pénteken, igaz?
Nóra az előszoba küszöbén torpant meg. A kulcs még mindig az ujjai között lógott. Gábor a nappaliból lépett ki, tenyerében világított a telefon kijelzője. December huszadika volt, este nyolc körül járt az idő. Kint a szél havat kavart, a lakásban viszont kellemes meleg terjengett, és sült krumpli illata lengte be a levegőt.
— Holnap — válaszolta Nóra, miközben lehajolt, hogy lehúzza a csizmáját. — Miért kérdezed?
— Tökéletes. Szilveszterre étterembe visszük anyát, úgyhogy majd küldd át a fizetésedet az én számlámra.
Nóra lassan felegyenesedett. A vállán lógó, papírokkal megpakolt táska lecsúszott, és tompán puffant a padlón.
— Tessék? Ezt most hogy érted?
— Úgy, ahogy mondom. Anyát elvisszük egy rendes helyre ünnepelni — ismételte Gábor, közben már vissza is fordult a telefonjához, mintha az egész csak egy apró technikai részlet volna. — Foglaltam asztalt a Panorámába, a Kossuth utcán. Jó étterem, anya már régóta emlegeti, hogy egyszer szívesen elmenne oda.
Nóra felvette a földről a táskáját, aztán szó nélkül a konyhába ment. Bekapcsolta a vízforralót. A feje lüktetett az egész napos hajtás után: reggeltől estig csörgött a telefon, az ügyfelek egymás után követelték, hogy még az ünnepek előtt szállítsák ki nekik az építőanyagot, mintha a világ sorsa múlna néhány raklap téglán és zsák cementen.
— Gábor — szólt ki a konyhából. — Gyere már ide egy percre.
A férfi megjelent az ajtóban, fél vállával az ajtófélfának dőlt.
— Mondjad.
— Eddig mindig otthon töltöttük a szilvesztert. Vagy anyánál. Miért kell most hirtelen étterembe menni?
Gábor nagyot sóhajtott, olyan türelmetlenül, ahogy az ember akkor szokott, amikor úgy érzi, egy teljesen egyértelmű dolgot kell magyaráznia.
— Azért, mert anyám egész évben megállás nélkül dolgozott. Egyetlen normális szabadsága sem volt. Te is tudod, hogy a rendelőben a főkönyvelő folyamatosan rájuk pakol mindent. Megérdemli végre, hogy ne a tűzhely mellett állva ünnepeljen, hanem emberi módon, szépen.
— Jó — mondta Nóra halkan, és kivett a szekrényből egy bögrét. — Akkor az én anyám is jön velünk?
— A te anyád? — Gábor homloka ráncba szaladt. — Minek jönne?
— Hogyhogy minek? Szilveszter lesz. Családi ünnep. Eddig is együtt voltunk.
— Nóra, próbáld már megérteni. Anya kifejezetten ezt az éttermet kérte. Meghitt körben szeretne ünnepelni. Te, én és ő. Érted? A család.
Nóra letette a bögrét az asztalra, majd leült a kis székre.
— És az én anyám akkor mi? Ő maradjon egyedül?
Gábor vállat vont, mintha semmi különöset nem hallott volna.
— Mária szerény asszony. Neki otthon is tökéletesen megfelel. Nem is az a típus, aki ilyen elegáns helyekre jár.
— Nem az a típus? — Nóra hangja egészen elcsendesedett. — Gábor, az anyám húsz éve ápolónő. Ugyanolyan ember, mint a te anyád. Miért kellene neki egyedül ülnie otthon, miközben mi étteremben koccintunk?
— Azért — Gábor kiegyenesedett, a hangja élesebb lett —, mert az én anyám rászolgált erre. Ő nevelt fel, ő tett belém mindent, amije volt. Mária pedig… hát, ő egyszerű ember. Megnézi a tévéműsort, aztán kész. Neki ennyi is elég.
Nóra nem felelt azonnal. Csak nézte a férjét, mintha hirtelen egy idegen állna előtte. Négy éve voltak házasok, de ilyen nyíltan még soha nem hallotta kimondani ezt a megvetést.
— És különben is — folytatta Gábor —, a pénzt már elterveztem. Harmincezer forint megy anyának a fülbevalóra. Arany, régóta szeretne egy ilyet. Aztán ott a rezsi, meg az autóhitel. Az éttermet tehát a te fizetésedből kell kifizetni.
— De hát a nyaralásra tettünk félre — mondta Nóra csendesen. — Nyáron le akartunk menni a tengerhez. Emlékszel még?
— Majd megyünk máskor — legyintett Gábor. — Gyűjtünk tovább. Nóra, ne csinálj már jelenetet. Évente egyszer van szilveszter.
— A te anyádnak ünnep. És az enyémnek?
Gábor bosszúsan az ég felé forgatta a szemét.
— Jaj, Istenem, miért kell ezen fennakadni? Ha ennyire akarod, hívd el őt is. Fizess még plusz tizenötezret, és kész, jöhet.
— Nincs plusz tizenötezrem — válaszolta Nóra. — Ha átadom neked azt a negyvenötezret, amit kérsz, alig tízezer forintom marad. Abból kellene kihúznom a következő fizetésig.
— Akkor sajnos ez van — tárta szét a karját Gábor. — Nem tudok mit csinálni. Nem rosszindulatból mondom, egyszerűen így jött ki.
Ezzel ki is ment a konyhából. Nóra magára maradt az asztalnál. A vízforraló már régen felforrt, majd magától kikapcsolt. Odakint a szél a ház falának vágta a havat. A szomszédból kisbaba sírása szűrődött át — a fiatal páré, Beregéké, akiknek nemrég született meg a kisfiuk.
Nóra elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. A fizetés másnap érkezett. Ötvenkétezer forint. Ebből negyvenötezer Gábornak. Neki marad hétezer ételre, bérletre és minden egyébre a hónap végéig.
Felnézett a hűtő fölé akasztott naptárra. December huszadika. Tíz nap volt hátra szilveszterig. Tíz nap addig, hogy az anyja először töltse teljesen egyedül az év utolsó estéjét.
Nóra felállt, és bement a nappaliba. Gábor a kanapén hevert, a telefonján nézett valami videót.
— Gábor.
— Hm?
— Át fogom utalni a pénzt. De szeretném, ha legalább felfognád, miről van szó. Anyám egyedül marad. Amióta apa meghalt, az első szilvesztert sem töltötte egyedül, mert ott voltunk mellette. Azóta minden évben vele voltunk. Most először lenne teljesen magára hagyva. Neked ez tényleg rendben van?
Gábor a könyökére támaszkodva feljebb emelkedett.
— Nóra, az anyád felnőtt ember. Megoldja. Ráadásul ott van neki az a szomszédasszony is… hogy hívják? Júlia, ugye? Ha nagyon akarják, majd együtt néznek tévét.
— Júlia a lányához utazik Szegedre — mondta Nóra. — Anyámnak senkije nem lesz ott.
— Akkor hívd át hozzánk később. Az étterem után. Úgyis hazaérünk éjfélre.
— Éjfélre? — Nóra leült a kanapé szélére. — Gábor, az az étterem hajnalig nyitva tart. A te anyád biztosan nem akar majd korán eljönni.
— Akkor majd maradunk — feküdt vissza Gábor, és megint a képernyőre meredt. — Egyszer van ilyen egy évben. Anya megérdemli.
Nóra többé nem vitatkozott. Felállt, és visszament a konyhába. Leült az asztalhoz, feloldotta a telefonját, és írt az anyjának:
„Hogy vagy, anya?”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Jól vagyok, kislányom. És te? Milyen volt a munka?”
„Elment. Elfáradtam. Anya, mit tervezel szilveszterre?”
Egy ideig nem jött válasz. A kijelzőn megjelent a három kis pont, aztán eltűnt. Majd újra felbukkant.
„Itthon leszek. Bekapcsolom a tévét. Biztos lesz valami koncert.”
„Egyedül?”
Megint hosszabb csönd.
„Igen. Miért kérdezed? Ne aggódj miattam, Nórikám. Hozzászoktam.”
Nóra letette a telefont az asztalra, majd a tenyerébe temette az arcát. A fal túloldaláról halk zene hallatszott. Beregék altatták a kisbabájukat; valami lassú, lágy altatódalt dúdoltak neki.
Másnap, december huszonegyedikén Nóra számlájára megérkezett a fizetés. Délben átutalt Gábornak negyvenötezer forintot. A férje egy felfelé mutató hüvelykujjas emojival válaszolt.
„Köszönöm, drágám. Anya nagyon fog örülni.”
Nóra nem írt vissza. A telefont betette az íróasztala fiókjába, és visszafordult a munkához. A monitoron egy új megrendelés világított: egy ügyfél követelte, hogy az építőblokkokat legkésőbb huszonötödikéig szállítsák ki. Nóra megnyitotta a fuvarlevelet, és elkezdte kitölteni az adatokat.
— Siszerova, minden oké? — dugta be a fejét az iroda ajtaján Eszter, a kolléganője és egyben barátnője. — Olyan vagy, mint akit átment egy úthenger.
— Minden rendben — felelte Nóra, és nem emelte fel a tekintetét a képernyőről.
Eszter belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót.
— Nekem ne add elő. Mi történt?
Nóra tovább hallgatott. A táblázat sorait töltögette, mintha a számok mögé el tudna bújni. Eszter leült az asztal szélére.
— Várok, Siszerova.
— Gábor étteremben akar szilveszterezni — mondta végül Nóra. — Az anyjával. Hármasban.
— És? — Eszter először nem értette a bajt. — Elmentek, megünneplitek.
— Az én anyám pedig otthon marad. Egyedül.
Eszter arca megmerevedett.
— Várj csak. Gábor elkérte tőled a pénzt, hogy az anyját étterembe vigye, a te anyád meg közben egyedül ül majd otthon?
— Igen.
— És te ezt elfogadtad?
Nóra abbahagyta a gépelést, hátradőlt a székében.
— Mit mondhattam volna? Már lefoglalta az asztalt. Anyjának harmincezerért vett arany fülbevalót. Azt hajtogatja, hogy az anyja megérdemli az ünneplést.
— Te jó ég, Nóra — Eszter leugrott az asztalról. — Hallod te magadat? Nem megkérdezte, mit gondolsz. Nem megbeszélte veled. Egyszerűen közölte, hogy add oda a pénzedet, és menj oda, ahová ő parancsolja.
— Ne beszélj ilyen hangosan — pillantott Nóra az ajtó felé. — Meghallják odakint.
— Hallják csak! — csapott a levegőbe Eszter, de azért halkabbra fogta a hangját. — Nóra, ez így nagyon nincs rendben. Az anyád apád halála után egyedül maradt, ezt te tudod a legjobban. Már tíz éve történt, de azóta sem engedett közel magához senkit. Egyedül él. Az első szilveszteren ott voltál vele. És most otthagynád, mert az anyósodnak kedve támadt úriasszonyt játszani?
— Ne fogalmazz így — fordult vissza Nóra a monitorhoz. — Erzsébet tényleg rengeteget dolgozik.
— Na és? A te anyád talán pihenni jár be? Gyermekrendelőben dolgozik nővérként! Te mesélted, milyen műszakokat visz végig. Tizenkét órákat áll talpon, sokszor ebédszünet nélkül!
Nóra nem válaszolt. Eszter visszaült az asztal szélére, és közelebb hajolt hozzá.
— Figyelj rám. Gábor anyuci kicsi fia. Én ezt már az esküvőtökön láttam, amikor Erzsébet háromszor átrakatott mindenkit az ültetési rendben, csak mert nem tetszett neki, hová került. Te meg mosolyogtál és nyeltél. Négy éve ezt csinálod. És tudod, mi lesz ennek a vége?
— Mi? — kérdezte Nóra, és felnézett rá.
— Az, hogy egyszer arra ébredsz: nem ketten vagytok ebben a házasságban. Hanem hárman. Te, Gábor és az anyja. És hidd el, ebben a felállásban az anyja mindig előtted lesz.
Nóra hallgatott. Eszter felsóhajtott, aztán lemászott az asztalról.
— Legalább gondolkodj el rajta, jó?
Kiment az irodából. Nóra egyedül maradt a számítógép előtt. A monitoron a kurzor egy üres mezőben villogott.
Aznap este, amikor Nóra hazaért, újra megpróbált beszélni a férjével. Gábor a konyhaasztalnál ült, szendvicset evett, és közben valamit nézett a táblagépén.
— Gábor, beszéljük át még egyszer ezt a szilveszteri dolgot.
A férfi felnézett, megrágta a falatot, lenyelte.
— Mit kell ezen átbeszélni? Már minden el van döntve.
— Nincs minden eldöntve. Azt szeretném, ha anyám is velünk jönne.
Gábor letette a táblagépet, és megtörölte az ujjait egy szalvétában.
— Nóra, ezen már túl vagyunk. Elmagyaráztam. Anya szűk családi körben szeretne lenni. Te, én és ő. Mi ezen olyan bonyolult?
— És az én anyám nem család?
— Dehogynem — bólintott Gábor. — Csak ez más. Ő az anyósom. Nem az édesanyám.
Nóra leült vele szemben.
— Ezt most komolyan mondod? Mivel ő csak az anyósod, ezért nyugodtan egyedül töltheti a szilvesztert?
— Nem így értettem — húzta el a száját Gábor. — Csak arról van szó, hogy anya már mindent elképzelt. Nem viseli jól, ha felborulnak a tervei. Tudod, milyen.
— Tudom — bólintott Nóra fáradtan. — Pont ezért kérlek. Hívd fel, és mondd meg neki, hogy még egy ember csatlakozna hozzánk.
— Minek hívjam fel? — Gábor ismét a szendvicséért nyúlt. — Csak felidegesíteném vele. Azt mondaná, hogy nem értékelem, amit kitalált, meg hogy nem törődöm vele. Ismered a reakcióit.
— Ismerem — állt fel Nóra. — De az nem érdekel, az én anyám hogyan reagál majd, amikor megérti, hogy a lánya magára hagyta az ünnepen?
Gábor erre nem felelt rögtön. Befejezte a szendvicset, felállt, odament a mosogatóhoz, és kezet mosott.
— A te anyád értelmes nő — mondta, miközben megtörölte a kezét. — Meg fogja érteni. Az enyém viszont nem. Ezért inkább ne zaklassuk fel.
Nóra még mondani akart valamit, de Gábor már ki is ment a konyhából. Ő pedig ott maradt az asztal mellett. Kint tovább hullott a hó. Az ablakpárkányon ott feküdt a letépős naptár: december huszonegyedike.
Másnap, huszonkettedikén Nórának túlóráznia kellett. Az egyik nagy ügyfél sürgős szállítást követelt: egy teljes teherautónyi cementet akart még aznap este a városon kívüli építkezésre. A főnök, András, megkérte Nórát, hogy személyesen ellenőrizze a kiszállítást. Nóra rábólintott. Miután átutalta Gábornak azt a negyvenötezer forintot, minden plusz pénzre szüksége volt, a túlórát pedig külön fizették.
Este kilenc körül ért haza. Amikor kinyitotta a lakás ajtaját, a konyhából beszélgetés hangja szűrődött ki. Egy női hang. Erzsébeté.
— Gábor, biztos vagy benne, hogy rendesen fel fog öltözni? Mégiscsak elegáns helyre megyünk.
— Nyugodj meg, anya. Nóra normálisan néz ki.
— Én nem arról beszélek, hogy normális-e — vágta rá ingerülten Erzsébet. — Hanem arról, van-e ízlése. Emlékszel, két éve a céges rendezvényeden miben jelent meg? Abban a fekete… valami lepelben.
— Az ruha volt — nevetett Gábor.
— Ruha, lepel, nekem aztán mindegy — csettintett Erzsébet. — Csak figyelj oda rá. Vegyen fel valami tisztességeset. Nem szeretném, ha mások előtt kellene szégyenkeznem miatta.
Nóra az előszobában mozdulatlanul megállt.