— Gondolom, teljesen összetört tőle — jegyezte meg Eszter halkan. — Mit vágott a fejedhez?
— Fenyegetőzött… inkább nem idézem szó szerint. Azt hajtogatta, hogy a feleségem kedvéért elárulom a családomat.
Eszter keserűen felnevetett.
— Érdekes felfogás. Ezek szerint én, a feleséged, nem tartozom a családodhoz?
— Dehogynem tartozol — felelte Gábor gyorsan. — Eszter, sajnálom. Elvitt a lendület, megsajnáltam, és közben egy pillanatra sem gondoltam arra, mit jelent ez neked. Holnap elmegyünk az autóért, jó?
Eszter hosszasan fürkészte a férje arcát. Látta rajta a valódi bűntudatot, de nem csak azt: ott bujkált benne a riadalom is, mintha most értette volna meg igazán, hogy akár el is veszítheti őt.
— Jó — mondta végül. — Menjünk.
Másnap átvették a piros Mazdát. Az eladó leplezetlen kíváncsisággal méregette őket, alighanem furcsának találta az előző napi telefonos fordulatokat. Eszter beült a vezetőülésbe, óvatosan kigördült a telepről, és ahogy az autó az útra simult, először érezte azt, hogy valóban szabad.
Viktória három napig nem jelentkezett. Amikor végül telefonált, a hangjából eltűnt a korábbi magabiztosság.
— Gábor, valamit be kell vallanom — hallotta Eszter az előszobából.
A hívás nem tartott sokáig. Amikor Gábor visszajött a nappaliba, egyszerre látszott zavartnak és dühösnek.
— Mi van? — kérdezte Eszter.
— Viktória beismerte, hogy nem is terhes. Azt mondta, azért találta ki, mert arra számított, ha mi megvesszük az autót, ő is kikövetelhet magának egyet.
Eszter letette az újságot, amelyet addig olvasott, és csendesen a férjére emelte a tekintetét.
— Vagyis tudatosan hazudott, hogy megszerezze azt az ajándékot, amit nekem szántál?
— Úgy néz ki — mondta Gábor tompán.
— És erre mit mondtál neki?
— Azt, hogy egy ideig nem akarok vele beszélni. Talán hosszabb ideig sem.
Eszter bólintott. Nem érzett győzelmet, nem töltötte el elégtétel. Csak kimerült volt attól a teljesen fölösleges vihartól, amelyen mindannyiuknak át kellett menniük.
— Gábor, felfogod, mi történt volna, ha nem állítalak választás elé? Odaadtad volna neki az autót. Mi pedig soha nem tudjuk meg, hogy az egész csak hazugság volt.
Gábor leült mellé a kanapéra.
— Felfogom. És azt is, hogy ha Viktóriáról van szó, sokszor teljesen ostobán viselkedem. Mindig pontosan tudta, hol tud rám hatni.
— Ez nem felmentés.
— Tudom — sóhajtott. — Ne haragudj rám. És… köszönöm, hogy megakadályoztad, hogy valami jóvátehetetlen hülyeséget csináljak.
Eszter megfogta a kezét.
— Legközelebb, mielőtt olyan döntést hozol, amely kettőnket is érint, előbb velem beszéled meg. Ebben maradunk?
— Ebben — felelte Gábor.
Odakint lassan ráereszkedett az este a városra. Az udvaron ott állt a piros Mazda, amely már régen nem puszta járműnek tűnt. Inkább jelképpé vált: annak a határnak a jelévé, amelyet egy családban sem szabad büntetlenül átlépni. És annak is, hogy ezeket a határokat néha igenis meg kell védeni.
Eszter hátradőlt a kanapén, és arra gondolt, hogy a harmincötödik születésnapja végül, ha egy nappal késve is, mégis emlékezetes lett. Nem csupán az autó miatt, hanem azért, mert végre kimondta mindazt, amit talán már évekkel korábban ki kellett volna mondania.
Viktória végül egyetlen szóval sem köszöntötte fel. Eszter azonban ezt már nem sajnálta. Vannak kapcsolatok, amelyeket jobb elengedni, mint hazugságokra építve tovább őrizgetni. A piros autó pedig minden reggel ott várta az udvaron, készen arra, hogy oda vigye, ahová mennie kell — buszmenetrendek, szívességek és mások tervei nélkül.