A keze mozdulatlan maradt, a hangjában semmi remegés nem volt, mégis úgy érezte, odabent lángol benne minden.
— Rendben — mondta lassan. — Akkor most én következem. — Egy pillanatra megkapaszkodott a szék támlájában. — Ha úgy látod, hogy a húgod életét kell helyrehoznod, akkor menj, és lakj nála. Az én lakásomból költözz el. Azzal az autóval együtt, amelyet neki szántál.
— Eszter, most mit művelsz? Én ezt nem…
— Nincs ezen mit magyarázni. Ez a lakás az anyám után maradt rám, tehát az enyém. Az autó pedig, amelyet megígértél nekem, szintén az enyém lett volna. Ha szerinted Viktória gondjai előrébb valók, mint a házasságunk, ám legyen. Akkor élj vele, és oldd meg az ő bajait.
— Ezt te sem mondhatod komolyan…
— De. Ennél komolyabban már nem is mondhatnám. — Eszter egyenesen a férje szemébe nézett. — Beadom a válókeresetet. Nem ijesztgetésnek szánom, és nem dühből dobálózom szavakkal. Egyszerűen elegem lett abból, hogy a húgod mögött mindig csak második lehetek.
Gábor arca kifehéredett. Az együtt töltött évek alatt látta már Esztert kimerültnek, megbántottnak, ingerültnek is, de ilyen fagyos, végleges elhatározást még soha nem hallott a hangjában.
— Eszter, állj meg egy percre. Beszéljük át…
— Nincs mit átbeszélni. Te meghoztad a döntésedet, én pedig az enyémet. Estig kapsz időt, hogy eldöntsd, mi számít neked igazán.
Felkapta a táskáját, és elindult az előszoba felé.
— Hová mész most?
— Munkába. A saját születésnapomon. Busszal. Ahogy eddig is.
Az ajtó csendesen, de véglegesen csukódott be mögötte.
Az irodában Eszter szinte erőszakkal vetette bele magát a feladatokba. A kollégái sorra köszöntötték, kérdezgették, mit tervez estére, ő azonban csak néhány udvarias szóval felelt. Dél körül Gábor újra és újra hívta, a telefon makacsul rezgett az asztalon, de Eszter egyszer sem nyúlt érte.
Nagyjából három óra tájban Viktória neve villant fel a kijelzőn.
— Eszter, mégis mi ez az óvodás hiszti? Gábor azt mondta, az autó miatt csinálod a jelenetet.
— Szia, Viktória. Nem az autó a lényeg. Hanem az, hogy a férjem teljesen természetesnek veszi: elajándékozhat valamit, amit nem neki szántak, ráadásul anélkül, hogy engem megkérdezne.
— Ugyan már! Egy kocsin akadsz fenn? Nekem gyerekem lesz, nekem tényleg szükségem van rá.
— Eszedbe jutott már, hogy esetleg dolgozhatnál, spórolhatnál, és vehetnél magadnak egyet? Tudod, ahogy a felnőttek szokták.
— Terhes vagyok! Nekem most minden nehéz!
— Értem. Akkor talán itt volna az ideje annak is, hogy végre felnőj.
Eszter megszakította a hívást. Az ujjai még reszkettek az indulattól, mégis valami különös könnyebbség áradt szét benne. Évek óta nyelte le szó nélkül, hogy Viktória kívánságai mindenki más elé kerülnek. Aznap azonban betelt a pohár.
Este hét körül ért haza. Gábor a konyhában ült, összekuszálódott hajjal, mozdulatlanul bámulva maga elé.
— Nos? Sikerült döntened? — kérdezte Eszter, miközben levette a kabátját.
— Eszter, sajnálom. Nem gondolkodtam… vagyis azt hittem, te majd megérted. Viktória állapotos…
— Gábor, harmincöt éves vagyok. Amióta felnőttként élek, arról álmodom, hogy egyszer lesz saját autóm. Te megígérted, én elhittem, örültem neki. Aztán egyik pillanatról a másikra úgy döntöttél, hogy a húgod fontosabb, mint a feleséged. Pontosan látom a helyzetet?
— Nem egészen így van…
— Akkor hogyan?
Gábor hosszú másodpercekig hallgatott, végül fáradtan kifújta a levegőt.
— Felhívtam az eladót. Megmondtam neki, hogy az eredeti megállapodás szerint mi visszük el az autót.
— És?
— Aztán közöltem Viktóriával, hogy nem kapja meg. Ő ezt nagyon rosszul fogadta.