Eszter közben beült a vezetőülésbe, végigsimított a kormányon, és már maga előtt látta, milyen lesz reggelente úgy elindulni otthonról, hogy nem kell a zsúfolt buszon kapaszkodnia, idegenek között préselődnie.
— Akkor megegyeztünk — jelentette ki Gábor, és határozottan kezet nyújtott az eladónak. — Hétfőn, munka után jövünk érte.
A hazafelé vezető úton Eszter szinte sugárzott. Újra meg újra megköszönte a férjének, hogy ilyen ajándékot kap tőle. Gondolatban már kijelölte a helyét az udvaron, elképzelte, milyen dalokat hallgat majd vezetés közben, és azt is, hogyan fognak ámulni a kollégái, amikor meglátják. Úgy érezte, ez a születésnapja valóban emlékezetes lesz.
Vasárnap este azonban csörgött a telefon. Viktória, Gábor húga hívta. Eszter már a név láttán is felsóhajtott, mert ezek a beszélgetések ritkán jelentettek jót. Viktória többnyire akkor kereste a bátyját, ha pénzre volt szüksége, ha költözésnél kellett segíteni, vagy ha valamilyen újabb zűrbe keveredett. Harmincöt évesen sem állt igazán a saját lábán; mindig Gábor volt az, akire végül rátámaszkodott.
— Gáborkám, nagyon fontos dologról kell beszélnünk — hallotta Eszter a folyosó felől a nő hangját.
A beszélgetés majdnem egy órán át húzódott. Gábor igyekezett halkan beszélni, de Eszter a hangsúlyából így is kiolvasta a változást: előbb döbbenet, aztán sajnálat, végül valami komor elhatározás jelent meg benne. Amikor visszajött a nappaliba, már nem ugyanazzal az arccal ült le, mint amellyel kiment.
— Mi történt? — kérdezte Eszter, és elvette a tekintetét a tévéről.
Gábor fáradtan kifújta a levegőt.
— Viktória nagy bajban van. Ő… gyereket vár.
— Terhes? — Eszter lassan felé fordult. — És az apa?
— Azt mondja, bonyolult. Nincs mellette senki, akire számíthatna. Egyedül akarja felnevelni a babát.
Eszter csak bólintott, de a gyomra összerándult. Túlságosan is jól ismerte ezt a helyzetet: ami Viktóriánál gondként kezdődött, az előbb-utóbb mindig Gábor vállára került.
— És most mit kér tőled?
— Konkrétan semmit. Egyelőre csak azt, hogy álljak mellette.
Hétfő reggel Eszter ünnepi várakozással ébredt. A harmincötödik születésnapja volt, és az első gondolata az autó lett. Már látta maga előtt, ahogy munka után elmennek érte, ő pedig először vezeti végig az ismerős utcákon.
Gábor viszont a reggelinél furcsán csendes maradt. Többször is úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán mégis elhallgatott.
— Miért ülsz itt ilyen komoran éppen a születésnapomon? — kérdezte Eszter, miközben kávét töltött neki.
A férfi nem nézett azonnal rá.
— Eszter, beszélnem kell veled.
Volt a hangjában valami, amitől Eszterben megfagyott a levegő.
— Mondjad.
— Viktória tegnap este még egyszer felhívott. Nagyon sírt, nagyon kérlelt. Azt mondja, muszáj lenne neki egy autó. A baba miatt, orvoshoz járni, később a gyereket vinni-hozni… és neki tényleg nincs semmije.
Eszter lassan letette a csészét az asztalra, és a férje szemébe nézett. Gábor arcán bűntudat ült, de mellette ott volt az a makacs, fájdalmas eltökéltség is, amelyet Eszter már jól ismert.
— És ebből mi következik? — kérdezte halkan.
Gábor nagyot nyelt.
— Ne haragudj, de… úgy gondolom, az autót Viktóriának kellene adnunk. Most neki nagyobb szüksége van rá, mint nekünk.
Eszter úgy érezte, mintha egy pillanatra minden hang eltűnt volna a konyhából. A férje szavai idegenül, tompán érkeztek hozzá, mintha vastag üvegfal választaná el őket egymástól.
— Mondd még egyszer — szólalt meg végül alig hallhatóan.
— Eszter, próbáld megérteni. Viktória most olyan helyzetben van, hogy…
— Azt kértem, ismételd meg, amit mondtál.
Gábor lesütötte a szemét, majd halkabban, jóval kevesebb bizonyossággal mondta ki újra:
— A kocsit Viktória kapja meg. Neki most nagyobb szüksége van rá.
Eszter lassan felállt az asztaltól.