Csak kimondta, nyugodtan és pontosan, ahogy az ember valami magától értetődőt magyaráz.
– Nyugdíj, meg egy kevés abból, hogy kiadom a szobát. Ha nem kerül elő, fogalmam sincs, miből rendeztem volna a tartozásomat a szomszéd felé. De előkerült. Azért, mert maga visszahozta.
A kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy borítékot. Fehér volt, leragasztva. Kettőnk közé tette a padra.
– Ezt magának szántam – mondta. – Nem sok. De szívből adom.
A borítékra néztem.
Arra gondoltam: vedd el. Tisztességesen cselekedtél, járhat érte valami. Eszter, az unokám, a fogam, az autó… Vedd el, és kész.
Mégsem nyúltam érte.
Nem valamiféle nemes tartásból. Egyszerűen csak ültem ott, bámultam azt a fehér borítékot, és képtelen voltam felemelni a kezem. Valami visszatartott. Nem tudtam volna nevet adni neki.
Lassan megráztam a fejem.
Rám emelte a tekintetét. Hosszan nézett.
– Miért? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Egyszerűen nem megy.
Egy ideig nem szólt. Aztán visszavette a borítékot, betette a zsebébe. Nem győzködött tovább.
Csendben ültünk egymás mellett. Az ösvényen levelek hevertek, a szél meg-megmozdította őket, valahonnan távoli hangok szűrődtek oda.
– Ő szerette az őszt – szólalt meg váratlanul. Olyan halkan mondta, mintha inkább magának beszélne. – Mindig azt mondta, ez az év legőszintébb része. Nem takargat semmit. Mindent megmutat.
Aztán nehézkesen felállt, megigazította a kabátját. Kezet nyújtott, én elfogadtam. Száraz, erős kézfogása volt.
– Köszönöm magának – mondta. – Most már tudni fogom, hogy léteznek ilyen emberek.
Azt akartam felelni, hogy ugyan, bárki így tett volna. De nem mondtam ki, mert pontosan tudtam, hogy nem igaz. Nem bárki. Én magam is három napig vívódtam.
Elindult az ösvényen. Lassan ment, kissé meggörnyedve, zsebre tett kézzel. A kanyarnál még visszafordult, bólintott. Aztán eltűnt a fák mögött.
Egyedül maradtam a padon. Arra a pontra néztem, ahol három nappal korábban a tárca feküdt. Az aszfaltot most már szinte teljesen betakarták a levelek.
Eszter este majd felhív, megkérdezi, mi újság. Azt mondom neki: minden rendben. Nem fogom elmesélni. Vannak dolgok, amelyek kisebbé válnak, ha szavakba öntjük őket. Maradjon inkább úgy, ahogy van.
Felhajtottam a galléromat, és felálltam.
A levelek zizegtek a cipőm alatt, miközben a kijárat felé mentem. Sárgák voltak, nedvesek, őszinték.
Az év legőszintébb része. Semmit sem rejt el. Mindent megmutat.