Köszöntünk egymásnak, aztán néhány pillanatig egyikünk sem szólt.
A park ugyanaz volt, mégis másnak tűnt: több levél borította. Sárgán, az éjszakai esőtől elnehezülve tapadtak az ösvényre, vastag, nedves szőnyeget képezve. A fák mögül gyerekzsivaj hallatszott.
– Azon a kedden hagytam el – szólalt meg végül. Nem kérdezett, nem magyarázkodott, csak beszélt, lassan, gondosan megválogatva a szavakat. – Innen indultam. Ezen a parkon vágtam át. A temetkezési irodába vittem a pénzt, nincs messze, ott van a bevásárlóközpont mögött.
Ránéztem.
– Meghalt a feleségem – mondta.
Egyszerűen ejtette ki, mintha egy lezárt tényt közölne. A gyász hangja már nem volt benne a mondatban; az talán korábban szakadt rá. Mostanra csak a kimondás maradt.
– Három hete. Hosszú ideig betegeskedett.
Nem feleltem.
– Félretettük azt a pénzt – folytatta. – Illetve inkább ő rakosgatta el, az utolsó két évben. Mindig azt mondta: Gábor, nem akarom, hogy majd kapkodnod kelljen, megalázkodnod, kölcsönért könyörögnöd. Legyen ott, ha egyszer szükség lesz rá.
Elhallgatott egy rövid időre.
– Hát szükség lett rá.
A fák túloldaláról újra felcsattant a gyerekek hangja. Egy szélroham megmozdította a nedves avart az úton.
– Itt eshetett ki – mondta. – Észre sem vettem. Csak az irodánál nyúltam érte, akkor jöttem rá. Visszafordultam, végigkerestem mindent, de nem találtam meg.
Kis szünetet tartott.
– Végül a szomszédomtól kellett kérnem. Kínos volt. Rendes ember, szó nélkül adott, de attól még kínos.
A szemközti padot néztem. A rajta és körülötte összegyűlt, ázott leveleket.
– Aztán hívtak a rendőrségről – mondta Gábor úr. – Két nappal a temetés után. Azt közölték, előkerült a tárca, egy bizonyos Katalin adta le.
Ekkor nézett rám először igazán. Egyenesen, tiszta, világos szemmel, feltűnő nyugalommal.
– Akkor gondoltam azt, hogy találkoznom kell önnel. Hogy személyesen mondjam el.
– Nem kellett volna fáradnia – válaszoltam, de a hangom halk volt, idegenül csengett.
Megrázta a fejét.
– De kellett. Érti, Katalin, maga nem tudhatta, mi van abban a tárcában. Azt sem, mire kellett az a pénz. Egyszerűen megtalálta, és visszaadta.
Lenézett az ösvényre.
– Pedig meg is tarthatta volna. Én soha nem tudom meg. Senki nem tudta volna meg.
Hallgattam.
– Nekem most nincs ennyi tartalékom – mondta aztán. – Nem sajnáltatni akarta magát.