Azt is megkérdezte, akadt-e tanú. Mondtam, hogy nem. Beírta ezt is, aztán a kezembe nyomott egy cetlit az ügyszámmal.
– Ha hat hónapon belül nem jelentkezik a tulajdonos, a talált dolog a megtalálót illeti – közölte olyan hivatalos hangon, mintha egy szabályzatból olvasná.
Kiléptem az utcára, de nem indultam el azonnal. Megálltam a bejárat mellett.
Arra gondoltam, talán hiába csináltam. Nem úgy, hogy el kellett volna tennem. Hanem úgy, hogy senkinek sem számít majd. Ez a hadnagy a képernyőt bámulta, a gazdája lehet, hogy soha nem kerül elő, a pénz pedig valahol eltűnik a jegyzőkönyvek és pecsétek között. És akkor mi van? Mitől lett bármi más?
Megigazítottam a sálamat, és elmentem dolgozni.
Az első nap rendben telt. Dolgoztam, levelekre válaszoltam, délben átmentem enni a szemközti menzára. A tárca csak ritkán jutott eszembe, akkor is inkább mellékesen, mintha a gondolat széle érintene meg.
A második nap nehezebb volt. Este felhívott Eszter, mesélt Márkról, aztán csak úgy, mintha közben jutott volna eszébe, megkérdezte:
– Anya, és te? Bírod?
Azt feleltem, bírom. Letettem, és sokáig ültem a sötétben, anélkül hogy felkapcsoltam volna a villanyt.
Háromszázhúszezer forint.
Ez a mondat nem akart szétoszlani bennem. Ott feküdt valahol a bordáim alatt, csendesen; nem fájt, csak jelen volt.
A harmadik napon már majdnem elfelejtettem. Vagy legalábbis úgy tettem.
Fél hétkor csörgött a telefon. Ismeretlen szám volt, budapesti.
– Jó estét – szólalt meg egy férfihang. Idősnek hallatszott, halknak és nagyon fáradtnak. – A pénztárca miatt hívom. Gábor Igorevics vagyok. Ön adta le a rendőrségen?
Azt mondtam, igen.
Hosszú csend következett.
– Köszönöm – mondta végül. Aztán újra hallgatott egy kicsit. – Találkozhatnánk?
Valamiért igent mondtam. Pedig elég lett volna telefonon elfogadni a háláját, és lezárni az egészet. De volt valami a hangjában. Nem olyan kimerültség, amit egy munkanap után érez az ember. Másféle volt.
Másnapra beszéltük meg. Ugyanabba a kis parkba, ugyanarra a padra.
Amikor odaértem, már ott ült. Magas, szikár férfi volt, sötét kabátban; drága darabnak tűnt, de a könyökénél megkopott. Ősz haját gondosan hátrafésülte. A keze a térdén pihent, ápolt volt, az öregedés sötét foltjaival.
Észrevett, és bólintott. Felállni nem próbált.
Leültem mellé.