Köszöntünk egymásnak, aztán néhány pillanatig egyikünk sem szólt.
A park ugyanaz volt, mégis másnak tűnt: több levél borította. Sárgák voltak, az éjszakai esőtől átázva tapadtak egymásra, vastag szőnyegként fedték az ösvényt. Valahol a fák mögött gyerekek kiabálása hallatszott.
– Azon a kedden veszítettem el – szólalt meg végül. Nem kérdésre válaszolt, inkább csak elmondta, lassan, megfontoltan. – Innen mentem. Át ezen a parkon. A temetkezési irodába vittem a pénzt, nincs messze, a bevásárlóközpont mögött van.
Ránéztem.
– Meghalt a feleségem – mondta. Egyszerűen közölte, úgy, ahogy egy megtörtént tényt szokás. Nem volt a hangjában friss fájdalom. Az már korábban végigment rajta; mostanra csak a kimondás maradt. – Három hete. Sokáig betegeskedett.
Nem tudtam mit felelni.
– Félretettük azt a pénzt – folytatta. – Ő rakosgatta össze, az utolsó két évben. Mindig azt mondta: András, nem akarom, hogy majd kapkodnod kelljen, megalázkodnod, kölcsönkérned. Legyen ott, ha egyszer szükség lesz rá. – Elhallgatott egy rövid időre. – Hát szükség lett.
A fák mögül megint gyerekhangok szűrődtek át. A szél megmozdította a nedves leveleket az úton.
– Itt eshetett ki – mondta. – Észre sem vettem. Csak az irodánál nyúltam érte. Visszajöttem, kerestem, de nem találtam meg. – Szünetet tartott. – Végül a szomszédtól kellett kérnem. Kellemetlen volt. Rendes ember, egy szó nélkül adott. De akkor is kellemetlen.
A szemközti padot néztem, aztán a lucskos leveleket.
– Aztán hívtak a rendőrségről – mondta András. – Két nappal a temetés után. Azt mondták, előkerült a tárca, egy bizonyos Ilona adta le. – Ekkor, beszélgetésünk során először, rám emelte a tekintetét. Egyenesen nézett, világos szeme nyugodt volt. – Akkor döntöttem el, hogy találkoznom kell önnel. Személyesen akartam megköszönni.
– Igazán nem kellett volna fáradnia – mondtam, de a hangom halk lett, idegenül csengett.
Megrázta a fejét.
– De kellett. Érti, Ilona? Ön nem tudhatta, mi van abban a tárcában. Azt sem, mire kellett az a pénz. Csak megtalálta, és visszaadta. – Lenézett az ösvényre. – Pedig meg is tarthatta volna. Én sosem tudom meg. Senki sem tudta volna meg.
Hallgattam.
– Nekem most nincs ennyi félretett pénzem – mondta. Nem panaszkodásként mondta.