Azt is tudni akarta, akadt-e bárki, aki látta volna az egészet. Mondtam, hogy nem. Ezt is bepötyögte, aztán kinyomtatott egy lapot, rajta egy ügyszámmal.
— Ha a tulajdonos hat hónapon belül nem jelentkezik, a talált dolog a megtalálót illeti meg — közölte száraz, hivatalos hangon, mintha csak a szabályzat egyik sorát olvasná fel.
Kiléptem az utcára, és egy darabig még ott álltam a bejárat mellett.
Arra gondoltam, talán fölösleges volt az egész. Nem úgy, hogy el kellett volna tennem. Inkább úgy, hogy ennek semmi súlya nem lesz. A hadnagy a képernyőt nézte, a gazdája talán sosem kerül elő, a pénz pedig majd elakad valahol az iratok és pecsétek között. És akkor mi van? Mitől lett bármi más?
Megigazítottam a sálamat, aztán elindultam dolgozni.
Az első nap különösebb zökkenő nélkül telt. Válaszoltam az e-mailekre, csináltam a dolgom, délben átmentem az út túloldalán lévő étkezdébe. A tárca csak ritkán jutott eszembe, inkább csak futólag, a gondolataim szélén.
Másnap nehezebb volt. Este felhívott Eszter, mesélt Márkról, aztán csak úgy mellékesen megkérdezte: anya, te hogy vagy, bírod még? Azt feleltem, hogy bírom. Letettem, és utána sokáig ültem a sötét szobában anélkül, hogy felkapcsoltam volna a lámpát.
Nyolcvanezer forint.
Ez a gondolat nem oszlott szét. Ott feküdt valahol a bordáim alatt. Nem fájt, nem szúrt, csak jelen volt.
A harmadik napra majdnem sikerült megfeledkeznem róla. Vagy legalábbis úgy tettem.
Fél hét körül csörgött a telefonom. Ismeretlen, szolnoki szám volt.
— Jó estét — szólalt meg egy férfihang. Idősnek tűnt, halknak, és rettenetesen kimerültnek. — A pénztárca miatt keresem. András vagyok. Ön adta le a rendőrségen?
Azt mondtam, igen.
Hosszú csend következett.
— Köszönöm — mondta végül. Aztán megint elhallgatott. — Találkozhatnánk?
Valamiért rábólintottam. Pedig elég lett volna telefonon elfogadni a hálálkodását, és lezárni az ügyet. De volt valami a hangjában. Nem olyan fáradtság, amilyen egy munkanap végén ül az emberen. Másféle.
Másnapra beszéltük meg. Ugyanabba a kis parkba, ugyanahhoz a padhoz.
Mire odaértem, már ott ült. Magas, sovány férfi volt, sötét kabátban; a kabát drágának látszott, de a könyökénél már kifényesedett. Ősz haját gondosan hátrafésülte. A kezét a térdén nyugtatta: ápolt kéz volt, rajta az öregség barna foltjaival.
Amikor meglátott, biccentett. Felállni nem próbált.
Leültem mellé.