— Annak állítottalak be, aminek te magad mutatkoztál.
— Na látod. Pont ezért képtelenség veled bármit megbeszélni. Nálad mindenre ugyanaz a válasz: odaszúrni, lenyomni a másikat, bebizonyítani, hogy neked van igazad. Te nem feleség vagy, hanem egy hataloméhes könyvelő. Ha pénz van a kezedben, azt hiszed, mindenkinek befoghatod a száját.
— Nem mindenkinek — feleltem nyugodtan. — Csak azoknak, akik az én pénzemen élnek, és közben még dirigálni is próbálnak nekem.
— Én, ha nem tűnt volna fel, férfi vagyok. Nem kell minden fillérrel elszámolnom.
— Egy férfi, Péter, általában nem az anyja szoknyája mögül próbálja megtörni a feleségét.
Megrándította a vállát, aztán megigazította a táskát a kezében.
— Undorodom ettől az egésztől veled. Száraz vagy. Hideg. Nálad minden katonás rendben, minden szabály szerint. Egy normális ember megfullad melletted.
— Akkor ne fulladozz.
Pislogott egyet. Nem erre készült. Jelenetre számított, könnyekre, könyörgésre, arra a megszokott női szolgáltatásra, amely majd szépen helyrepofozza a sértett önérzetét.
— Szóval ennyi? — kérdezte.
— Ennyi.
Odamentem az ajtóhoz, kitártam, majd félreálltam az útból.
— Menj.
— Te most ilyen könnyedén kiraksz engem?
— Dehogy. Te éppen méltóságteljesen távozol. Én csak nem állok eléd.
— Aztán majd ne rohanj utánam.
— Hová? A gyerekszobádba?
Az arca megrándult.
— Rohadt ribanc.
— Későn vetted észre. Amíg kényelmes voltam, addig nem zavart.
Kilépett a lépcsőházba, de még visszafordult, hátha kap egy utolsó jelenetet, hátha mégis elhangzik az a mondat, amire várt.
— Egyedül fogsz maradni.
— Inkább egyedül, mint két gazdával egy egyszobás lakásban.
Becsuktam az ajtót. Ráfordítottam a kulcsot. Aztán még egyszer, csak mert jólesett hallani a kattanást.
A konyhában palacsinta és piruló tészta illata terjengett, olyan egyszerű, otthonos szag, mintha a normális élet eddig türelmesen ácsorgott volna valahol a sarokban, arra várva, hogy végre helyet csináljak neki. Leültem az asztalhoz, teát töltöttem magamnak. Ekkor rezegni kezdett a telefonom. A kijelzőn Katalin neve villant fel.
Majdnem nem vettem fel. Aztán mégis megnyomtam a gombot.
— Tessék.
Pár másodpercig csend volt a vonal túlsó végén. Aztán a hangja váratlanul egyenletesen szólalt meg, minden szokásos színpadias felhang nélkül.
— Péter nálad van?
— Már nincs.
— Hozzám se jöjjön.
Elvettem a telefont a fülemtől, és ránéztem a kijelzőre, mintha rossz számot látnék.
— Tessék?
— Amit az üzletben mondtál, abban igazad volt. Nem volt kellemes hallani, de igaz volt. Nem bocsánatot kérni hívlak. Más miatt. A kulcsok… nem én csináltattam másolatot. Ő volt. Még tavaly ősszel. Azt mondta, feszült köztetek a helyzet, jó, ha be tudok menni, ha valami történik. És a szekrény… ő kérte, hogy adjam nektek a régit, hogy ne kelljen újat vennetek. Azt hittem, spórolni akar. Közben meg, úgy látszik, csak ahhoz szokott hozzá, hogy a nők körülötte mindent elintéznek helyette. Én sem vagyok különb, úgy tűnik. Én neveltem ilyenné.
Nem szóltam semmit.
— Ne örülj túlságosan — tette hozzá szárazon. — Nem leszek a barátnőd. De tovább dajkálni sem fogom. Vegyen ki egyszer életében saját maga lakást, vegyen magának zoknit, és magyarázza el ő, hová tűnik a fizetése. Ennyi. Ég veled.
A vonal megszakadt.
Ott ültem a telefonnal a kezemben, és hirtelen egy egészen egyszerű, már-már sértően nyilvánvaló felismerés ért utol: két éven át nem csupán az anyósommal vívtam háborút. Egy olyan emberrel éltem együtt, aki ügyesen úgy rendezte a dolgokat, hogy két nő az ő kényelme körül forogjon, miközben mindkettő a másikat tartsa a valódi baj forrásának.
Lassan letettem a készüléket az asztalra. Villával megemeltem egy forró palacsintát, meggylekvárt kentem rá, és elmosolyodtam. A világ persze ettől nem lett kedvesebb hely. A férfiak nem okosodtak meg varázsütésre. Az anyósok sem változtak angyalokká. De egy fontos illúzió végérvényesen kimúlt, és be kell vallanom, nem éreztem iránta különösebb részvétet.
Odakint zúgva megindult a lift, valahol becsapódott egy ajtó, a konyhában halkan sziszegett a vízforraló. Átlagos este volt egy átlagos házban, egy átlagos magyar lépcsőházban. Csak ebben a lakásban hosszú idő óta először senki sem készült megmondani nekem, hogyan kellene élnem.
És ez, őszintén szólva, minden palacsintánál édesebb volt.