Úgy állt ott, mintha az egészhez semmi köze nem volna, közben látszott rajta, mennyire kényelmes neki, hogy most más mondja ki helyette a vádakat. És akkor bennem valami végleg a helyére kattant. Nem robbant szét, nem omlott össze — egyszerűen beállt. Mint egy szekrény, amikor végre vízszintes padlóra kerül.
— Hagyjuk a meséket, Katalin — mondtam halkan, nyugodtan. — Legalább a gyerekek előtt ne.
— Még te beszélsz nekem mesékről?
— Nem meséről beszélek. Számokról. A lakás az enyém. Az önerő a nagymamám szobájának eladásából ment bele, még az esküvő előtt. A lakáshitelt hónapról hónapra az én kártyámról vonják. Az autó az én nevemen van. A biztosítás, a benzin, a szerviz ugyanúgy az én pénzemből megy. A rezsit az én számlámról fizetem. Az ennivalót másfél éve többnyire én veszem, mert Péternél hol nincs pénz, hol „majd fizetés után”, hol éppen „egy barátja kért kölcsön”.
— Hazudsz — préselte ki magából az anyósom.
— Megnyithatom a banki alkalmazást. Szeretné? Akár itt, most. Unalmas lesz, de tanulságos.
Péter hirtelen megmozdult.
— Elég ebből a cirkuszból.
— Cirkusz? Te hoztad ide anyádat, hogy helyetted lépjen fel. Akkor most ne kezdjünk ízlésről vitatkozni.
Katalin arca vörösre váltott.
— Az én fiam halálra dolgozza magát!
— Igen. Főleg péntekenként a sörözőben a kollégákkal. Meg szombatonként horgászat közben. És rettenetesen elfárad akkor is, amikor nyolcvanezer forintos fülhallgatót válogat magának, miközben a konyhai csap harmadik hete csöpög.
— Vigyázz a szádra — sziszegte Péter.
— Miért? Kellemetlen idegenek előtt hallani azt, amiből otthon élsz?
Visszafordultam Katalinhoz.
— Emlékszik a novemberi születésnapjára? Arra a nagy csokor krémszínű rózsára, amit Péter olyan ünnepélyesen adott át, és azt mondta, ő választotta? Nos, én fizettem. A saját kártyámmal. Mert a fiának három nappal az ünnep előtt háromezer-négyszáz forintnyi pénz volt a számláján.
Valaki mellettünk röviden felhorkant. Péter olyan hirtelen sápadt el, hogy egy pillanatra még a pénztárost is megsajnáltam; az arcán látszott, legszívesebben a kasszagéppel együtt süllyedne el.
— Fogd be — mondta Péter már sokkal halkabban, összeszorított fogakkal.
— Nem. Te két évig hallgattál, miközben az anyádat ellenőrként engedted be az otthonunkba. Most te fogsz végighallgatni engem.
Katalin pislogni kezdett, mintha egyszerre romlott volna meg a látása.
— Péter… ez igaz?
Péter nem válaszolt. És ez volt a leghangosabb felelete az egész házasságunk alatt.
— Akkor ezt tisztáztuk — mondtam, és felvettem a pultról a blokkot. — A szekrényt kicserélem. A lomjukat nevezhetik családi ereklyének, de akkor tartsák a saját lakásukban. És még valami: az én otthonomba ezentúl senki nem jön be meghívás nélkül. Soha többé. Ennek vége.
Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. A hátam mögött még beszéltek, sziszegtek, talán utánam is indultak, de már nem érdekelt. Ha az igazság egyszer hangosan kimondatik, nem lehet visszagyömöszölni, mint egy vastag téli takarót egy keskeny szekrénybe.
Vasárnap, bolond módjára, mégis úgy döntöttem, megpróbálom felnőtt emberként lezárni az ügyet. Palacsintát sütöttem, elővettem a meggylekvárt, és írtam Katalinnak egy rövid üzenetet: „Ha nyugodtan szeretne beszélni, jöjjön ötre.” Nem azért, mert hirtelen szentté váltam. Egyszerűen nem szeretek egy veszekedés után napokig a bűzében élni.
Öt előtt pár perccel éppen feltettem a vízforralót, amikor Péter kilépett a hálószobából. Kabátban volt. A kezében utazótáska. Az arca dühös és sértett volt, de ott ült rajta az a sajátos elszántság is, amely a férfiakon akkor jelenik meg, amikor előre biztosak benne: most majd könyörögnek nekik, hogy maradjanak.
— Hová mész? — kérdeztem.
— El innen.
— És anyád?
— Nem jön.
— Értem. Akkor a családi tanácskozást kihelyeztétek máshová.
Féloldalasan, keserűen elmosolyodott.
— Neked minden vicc. Egyáltalán felfogod, mit műveltél? Megaláztál. Anyám előtt. Idegen emberek előtt. Minek állítottál be engem?