— Nem. Nekem mindössze az lenne az igényem, hogy a saját hálószobámban ne érezzem magam albérlőnek.
— Tudod, mi van? — húzta el a száját Péter. — Valahogy megváltoztál. Olyan… nehéz lettél. Régebben sokkal kedvesebb voltál.
— Régebben inkább lenyeltem mindent. Neked nyilván az a változat jobban megfelelt.
A poharat olyan erővel tette le a pultra, hogy megcsörrent.
— Elég volt. Holnap felhívod anyámat, és bocsánatot kérsz tőle.
— Holnap lakatost hívok, és kicseréltetem a zárat.
— Te teljesen megőrültél?
— Nem. Viszont előre szólok: ha ezek után anyádnál megint kulcs lesz ehhez a lakáshoz, akkor vele együtt távozol innen. Csak hogy később ne érjen váratlanul a felismerés.
Erre elhallgatott. Pontosan ez volt az a pont, ahol nála rendszerint elfogytak az érvek, és elkezdődött a sértődött hallgatás. Kényelmes volt neki egy olyan otthonban élni, ahol két nő intéz mindent, ő pedig közben eljátszhatja a két tűz közé szorult mártírt. Nagyon hálás szerep: se nem férj, se nem felnőtt ember, inkább valami közvetítő idegen érdekek között.
— Ezt még meg fogod bánni — mondta végül jóval halkabban. — Egyszerűen nem tudsz normálisan viselkedni.
— Te tudsz? Akkor magyarázd el, miért van tisztában az édesanyád azzal, melyik fiókban tartom a fehérneműmet.
Aznap éjjel a nappaliba vonult aludni, látványosan csapkodva és rángatva a kanapét. Én a hálóban feküdtem, a plafont bámultam, és furcsa módon már nem is magán a veszekedésen járt az eszem. Inkább azon, milyen gyorsan el tud párologni a félelem, amikor az ember végre belefárad abba, hogy folyton féljen.
Másnap valóban kicseréltettem a zárat. A szerelő beszédes, idősebb férfi volt, dohány- és hideg levegőszag lengte körül.
— Érdekes — jegyezte meg, miközben meghúzta az utolsó csavart. — Többnyire szeretők után cseréltetik a feleségek a zárat. Maga meg az anyósa miatt.
— Manapság már ez sem olyan különleges eset.
— A lényeg, asszonyom, hogy másolatot ne adjon annak, akit később kínos volna kitenni.
— Ezt a leckét már megtanultam.
Az új zár kattanása olyan megnyugtatóan hangzott, hogy majdnem elnevettem magam.
Szombaton pedig úgy döntöttem, ideje a bútorügyet is lezárni. Az előszobában állt az ő nászajándékuk: egy hatalmas, sötét szekrény, nehéz, komor darab, mintha valami vidéki lelkiismeretből faragták volna. Az ajtói nyikorogtak, az egyik zsanér már lötyögött, belül molyirtó és idegen múlt szaga keveredett. Valahányszor beleakadt az ujjam vagy a pulóverem ujja, legszívesebben azonnal rakodókat hívtam volna, hogy vigyék el ezt a családi felügyeletnek emelt emlékművet a szeméttelepre.
— Menjünk, válasszunk egy újat — mondtam reggel.
Péter gyanakodva nézett rám.
— Most rögtön? Miért ilyen sürgős?
— Mert elegem van abból, hogy ezzel a szarkofággal éljek egy fedél alatt.
— Anyám ajándéka volt.
— Annál inkább ideje abbahagyni, hogy szent ereklyeként őrizzük.
A bútoráruházban egy világos, tolóajtós gardróbot választottam. Egyszerű volt, nyugodt, semmi hivalkodó díszítés, csak egy normális, emberi bútordarab. Már a kiszállítást intéztem, amikor a hátam mögül felcsendült az ismerős hang:
— Szóval így állunk. Ügyesen berendezkedtél.
Megfordultam. Katalin úgy közeledett a sorok között, mintha ügyészként érkezne helyszíni szemlére. Az arca merev volt, az ajkai vékony vonallá préselődtek. Pár lépéssel mögötte Péter kullogott, és még csak meg sem próbálta eljátszani, hogy véletlenül került oda.
— Te hívtad fel? — kérdeztem, de nem az anyósomra, hanem a férjemre néztem.
Lesütötte a szemét.
— Nem vagyok köteles eltitkolni az anyám elől, miket művelsz.
— Persze. A te önállóságod pontosan az első anyai telefoncsörgésig tart.
— Ne terelj — vágott közbe Katalin. — Igaz, hogy ki akarod dobatni a szekrényünket?
— Ha az önöké, vigyék el nyugodtan. A miénk sosem volt igazán.
Színpadiasan összecsapta a kezét; már érezte, hogy közönség gyűlik. A vásárlók lassítottak, az eladók felvették a hivatásos közömbösség álarcát, de a fülüket természetesen hegyezték.
— Én azt a szekrényt a szívemből adtam! — emelte fel a hangját az anyósom. — A fiatalok mindent készen megkaptak, és mi a hála? Pimaszság, hálátlanság, meg ez az örökös „én, én, én”. Ugyan mire lenne ekkora szája, ha Péter nem vinné a hátán ezt a családot?
Péterre emeltem a tekintetem.