— Azonnal vegye le a kezét a fehérneműmről. Most.
Olyan hangon mondtam ki, hogy magam is meghallottam benne azt a hideg élt, amely korábban sosem volt ott. A hálószoba ajtajában álltam, egyik kezemben a gyógyszertári zacskóval, és néztem, ahogy Katalin, az anyósom, olyan magabiztosan rendezkedik a komódomnál, mintha én csak szívességből laknék ebben a lakásban.
— Na, már megint kezdődik — vetette oda, hátra sem fordulva. — Egy rendes meny ilyenkor megköszönné. Nálad minden össze van hányva. Zokni a trikók mellett, bugyi a pólók között. Péter reggel fél óráig kereste a tiszta garbóját. Ez volna az otthon?
— Ez az én fiókom. Az én holmim. És az én hálószobám.
Végre megfordult. Két ujja között tartotta a melltartómat, olyan arccal, mintha egy döglött egeret emelt volna fel a padlóról.
— Ne csinálj jelenetet. Nem idegen helyen vagyok. A fiamnál járok.
— A fiánál akkor járt, mielőtt megnősült. Ez viszont az a lakás, amelyet én fizetek. Tegye vissza.
— Istenem, mennyi színpadias pátosz. „Én fizetem.” Ha az én fiam nem volna, már rég beledöglöttél volna egyedül a munkádba meg a lakáshiteledbe. Ki ad neked családot? Ki viseli el ezt a természetedet?
Odamentem hozzá, kivettem a kezéből a ruhadarabot, óvatosan, de elég határozottan ahhoz, hogy megértse: még egy mozdulat, és szó nélkül kiteszem az ajtón. Összeszűkítette a szemét.
— Látszik, hogy az anyád nem nevelt meg rendesen — sziszegte. — Egy idősebb embert tisztelni szokás, nem kirángatni a kezéből a dolgokat.
— Egy idősebb ember pedig nem turkál más fehérneműjében.
— Máséban? Hát idáig jutottunk. Nem véletlenül mondta Péter, hogy mostanában teljesen elszemtelenedtél.
— A kulcsokat, Katalin.
— Tessék?
— A lakáskulcsokat tegye az éjjeliszekrényre. Azonnal.
Hátrált is fél lépést, mintha fel sem fogta volna, hogy ezt neki mondják.
— Tudod te, kivel beszélsz?
— Nagyon is. Azzal az emberrel, aki csöngetés nélkül nyit be a saját kulcsával, belenéz a fazekakba, megszagolja a törölközőket a fürdőben, és mindezt segítségnek nevezi. A kulcsokat. Aztán haza.
— Ezt mind elmondom a fiamnak.
— Feltétlenül. Csak azt se felejtse ki, hogy két év után ma hallotta először az igazságot.
Úgy hajította a kulcscsomót az éjjeliszekrényre, hogy a fémkarika élesen nekicsattant a fának.
— Nem vagy normális. Hisztérika. Pont ezért nincs gyereketek. Ahol egy nő csak parancsolgatni tud, ott semmi jó nem marad meg.
Lassan felvettem a kulcsokat, a köntösöm zsebébe csúsztattam őket, majd kitártam a bejárati ajtót.
— Minden jót.
— Még te fogsz könyörögve visszamászni, hogy kibéküljünk.
— Ezt erősen kétlem.
Köszönés nélkül távozott, sértett császárnői méltósággal. Én pedig bezártam utána az ajtót, és most először nem éreztem azt a megszokott szégyent. Csak dühöt. Tiszta, jeges, régóta felgyülemlett dühöt.
Este Péter már felhúzva érkezett. A kabátját az előszobai padra vágta, és még a cipőjét sem vette le.
— Mit műveltél? Anya már két órája sír. A vérnyomása majdnem kétszáz. Nem volt elég, hogy bunkó módon beszéltél vele? Még a kulcsait is el kellett venned?
— El kellett. És elvettem.
— Felfogod egyáltalán, hogy ő csak jót akart?
— Kinek? Magának? Neked? Vagy nekem, amikor a szekrényemben kutat?
— Segíteni próbált.
— Péter, a segítség az, amikor kérik. Nem az, amikor valaki bemegy egy lakásba, miközben a tulajdonosa nincs otthon, és leltárt tart az alsóneműk között.
Gúnyosan felhorkant, töltött magának vizet, de nem ivott bele.
— Te mindig mindent kiforgatsz. Egy rendes anya aggódik a fiáért, a háztartásért, a családért.
— Egy rendes anya a saját életét éli. És nem jár be más lakásába úgy, mint valami ÁNTSZ-ellenőr.
— Más lakása? Már megint itt tartunk. Neked csak az számít, hogy az orrom alá dörgöld, ki keres többet.