Megtorpant. A kopott sapka ellenzője alól Márk tekintete szegeződött rá.
A férfi látványosan megváltozott. Mintha néhány hónap alatt éveket öregedett volna: az arca beesett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, a keze pedig, amely valaha legfeljebb egy drága autó kormányához szokott, most kiszáradva, repedezetten kapaszkodott a doboz szélébe.
Márk nagy nehezen kihúzta magát. Egy pillanatra fájdalmas rándulás futott át az arcán.
— Itt kell aláírni — mondta rekedten, és odanyújtotta a papírokat.
Eszter szó nélkül átvette a tollat, és a kijelölt helyre kanyarította a nevét. Nem érzett kárörömöt. Nem töltötte el elégtétel. Valójában semmit sem érzett. Olyan volt, mintha nem is az egykori férje állna előtte, hanem egy idegen, akivel véletlenül összehozta a nap.
— Jól nézel ki — szólalt meg Márk fojtott hangon, miközben elrakta a tabletet. Nem indult el. Csak toporgott, mintha nem tudná eldönteni, mit kezdjen a saját jelenlétével. — Hallottam, hogy már saját irodád van.
— Igen — felelte Eszter röviden.
Márk zavartan megigazította a kabátja cipzárját.
— Én meg… próbálok valami rendes állást találni. Apám azóta sem bocsátott meg. Nem veszi fel a telefont. Normális helyre meg nem hívnak, mert a hírem előbb odaér, mint én. Egyelőre így kell megoldanom — mondta, majd sietve hozzátette: — Figyelj, Eszter. Talán beszélhetnél vele. Mondhatnád, hogy már nincs benned harag, hogy nem akarsz semmit. Én akár hozzád is elmennék az ügynökséghez. Menedzsernek, vagy ilyesminek… Hiszen van tapasztalatom.
Eszter a szemébe nézett. Nyoma sem volt már annak a fölényes magabiztosságnak, amellyel egykor a hálószobájukban italt töltött magának. Csak szánalmas remény maradt benne; egy olyan ember reménye, aki megszokta, hogy a gondjait mindig mások takarítják el előle.
— Neked nincs tapasztalatod, Márk — mondta halkan, de minden szava tisztán csengett. — Neked csak apád neve volt. Te mutattál ajtót nekem, és te mondtad, hogy üres kézzel távozom. Aztán kiderült, hogy az üres hely valójában te vagy.
Ezzel hátat fordított neki, és elindult a beléptetőkapuk felé.
— Ezt nem teheted meg csak így! Hiszen a férjed vagyok! — kiáltotta utána Márk.
Eszter azonban még csak vissza sem nézett.
Egy hónappal később ugyanebben az épületben került sor az utolsó, mindent lezáró üzletre. László személyesen jelent meg. Az „Aurum Trust” ékszerház addigra adósságokkal terhelt, széthulló vállalkozássá vált, és eladásra kínálták. Eszter egy megbízható közvetítőcégen keresztül jutott hozzá a legfontosabb gyártóműhelyhez és az alapanyag-raktárhoz — jóval áron alul.
Az idős férfi lassan írta alá az iratokat. A keze szemmel láthatóan remegett, amikor letette a tollat.
— Szóval te voltál az — mondta csendesen, és félretolta maga elől a dokumentumokat. — Te vetted el mindezt. Az ügyfeleimet. A jó hírnevemet. Az egész vállalkozásomat.
Eszter gondosan a mappába helyezte a szerződést.
— Én csak azt vettem vissza, ami az enyém volt, László úr. Az időmet, a munkámat és a tudásomat. Az ön cégét nem én tettem tönkre. Hanem a fia, aki azt hitte, a rangja örökre megvédi, és bármit megengedhet magának.
László nehézkesen támaszkodott az asztal szélére, miközben felállt a székből.
— Nemrég felhívott — jegyezte meg rekedten. — Azt mondta, rosszul van. Pénzt kért valamire, ami majd visszaadja az erejét. Letettem a telefont.
— Azt az embert, aki most önt hívogatja, ön nevelte fel — válaszolta Eszter nyugodtan.
Amikor az ajtó becsukódott az apósa mögött, Eszter az ablakhoz lépett. Odalent autók hömpölyögtek az úton, gyalogosok siettek a dolguk után, és mindenki a maga módján próbálta felépíteni az életét.
Nem érzett diadalt. A bosszú nem hozott mámort. Csak csendes, biztos nyugalom maradt benne.
A pontosan kiszámított lépések mindig többet érnek az üres jeleneteknél. És akik sokáig azt hiszik, hogy rájuk nem vonatkoznak a következmények, előbb-utóbb mégis megkapják a számlát.