— Mi ebben a tragédia? — folytatta Márk, még mindig értetlenkedve. — Egyszerű költségcsökkentés lett volna. Azt hittem, fel sem tűnik nekik.
— Azt hitted? — László Gergely hangja hirtelen elcsendesedett. Ez a fagyos nyugalom sokkal félelmetesebb volt, mint az előbbi ordítás. — Te soha életedben nem gondolkodtál, Márk. Mindig készen kaptál mindent. Az én nevemből éltél, az ő tehetségéből húztál hasznot. Ami pedig ezt illeti… — fejével a falfehér Nóra felé intett —, pakoljon össze. Többé nem akarom meglátni az irodámban.
Nóra görcsösen nyelt egyet, az asztalra dobta a törölközőt, és szinte futva indult a hálószoba felé a táskájáért.
— Apa, várj már, mindent rendbe hozok — hadarta Márk, miközben feltápászkodott a kanapéról. — Felhívom Gergőt, leülünk vacsora mellett, átbeszéljük az egészet, megegyezünk valahogy…
— Te már senkit sem fogsz felhívni — vágta el László Gergely. — Ki vagy rúgva. A kártyáidat letiltottam. A számlákhoz nincs többé hozzáférésed. Az autót pedig a garázsban hagyod.
— Apa, ezt nem mondhatod komolyan! A fiad vagyok! Nem tehetsz ki az utcára egy nő miatt!
— Nekem nincs többé fiam. Nekem most egy óriási gondom van, amelyik éppen a szakadékba rántja a cégemet — mondta László Gergely kimérten, minden szót külön megnyomva. Aztán odavetett Márk elé az asztalkára egy kulcscsomót. — Ez a régi raktári mellékhelyiség kulcsa. Fél órád van összeszedni a holmidat. A lakást eladom, hogy ki tudjam fizetni a kötbéreket. Egy darabig meghúzhatod magad a telepen, aztán boldogulj, ahogy tudsz.
Egy órával később Márk már az utcán állt. A kopott széldzsekije gallérja alá befurakodott a nyirkos őszi szél. A kezében sporttáskát szorongatott; mindössze néhány pulóvert, a borotváját és az iratait sikerült beledobálnia. A bankkártyái használhatatlanná váltak. A tárcájában lévő készpénz legfeljebb pár napra lett volna elég.
Olcsó taxit hívott, és Nórához vitette magát. A nő egy apró garzont bérelt valamelyik külvárosi lakótelepen. Márk sokáig nyomta a csengőt, mire odabentről végre léptek zaja hallatszott. Nóra csak résnyire nyitotta ki az ajtót, a biztonsági láncot nem akasztotta ki. Már otthoni melegítő volt rajta, és az arcán nyoma sem maradt a reggeli kedvességnek.
— Nórikám, engedj be — próbált Márk mosolyt erőltetni magára. — Az öreg teljesen megőrült. Zárolta a számláimat, elvette a kocsit. Csak nálad kellene meghúznom magam, amíg lehiggad.
Nóra gúnyosan elhúzta a száját, és karba fonta a kezét.
— Meghúznod magad? Márk, te tényleg nem vagy magadnál. A mai kis mutatványod miatt engem rendkívülivel rúgtak ki. Még a lakbéremre sincs pénzem.
— De hát mi együtt voltunk… Terveink voltak…
— Addig voltak terveink, amíg pozícióban ültél, és volt pénzed — szakította félbe hidegen. — Egyetlen táskával ácsorgó pasas, aki az apja elől bujkál, engem már egyáltalán nem érdekel. Menj vissza a feleségedhez, hátha ő megsajnál.
Az ajtó becsapódott előtte. A zár élesen kattant. Márk egyedül maradt a dohszagú lépcsőház félhomályában.
Eltelt egy év.
Eszter saját ügynökséget nyitott ritka drágakövek felkutatására. Világos, elegáns irodát bérelt a belvárosban, és néhány megbízható munkatársat is felvett maga mellé. Amint az ügyfelek megtudták, hogy immár önállóan dolgozik, sorra visszatértek hozzá. Voroncov is rá bízta egy különleges smaragd beszerzését a gyűjteményébe, mert a régi céggel többé nem akart kapcsolatba kerülni.
A tárgyalóban halkan zúgott a légkondicionáló. Eszter éppen a közelgő aukció katalógusait lapozta át, amikor kopogtak, és belépett az asszisztense, Kinga.
— Eszter asszony, megérkeztek a csomagolási minták a futárral. Csakhogy a dobozok elég nehezek, ő pedig nem tud feljönni, mert nincs belépőkártyája. Azt kéri, menjen le valaki.
Eszter bólintott, felkapta a blézerét, és elindult a liftek felé. A földszinten, az üzleti központ bejáratánál egy kifakult futárdzsekis férfi állt. Egy kartondobozra támaszkodott, és nehézkesen kapkodta a levegőt.
Eszter néhány lépéssel közelebb ment hozzá.