Elújságolta, hogy nemrég lízingre vett egy vadonatúj Mercedest, és hamarosan a Maldív-szigetekre készül repülni.
— Most már tényleg szintet lépünk — jelentette ki fennhéjázva, miközben az ujjaival dobolt az asztal lapján. — Épp azért jöttem ide, hogy aláírjak egy szerződést. Irodát bérlek ebben az épületben. Panorámás emelet, kétszáz négyzetméter. Csak a bérleti díj egymillió forint havonta! Ilyen összegekről te valószínűleg még álmodni sem mertél. De a presztízsnek ára van. Ez már egy másik világ, Anna. A sikeres emberek világa.
Némán hallgattam, az államat az összekulcsolt kezeimre támasztva. Különös látvány volt. Ott ült előttem az a férfi, aki miatt valaha úgy éreztem, ki tudnék lépni az ablakon, és most semmit nem váltott ki belőlem. Egyetlen csepp fájdalmat sem. Haragot sem. Legfeljebb valami hűvös, majdnem tudományos kíváncsiságot. Mintha egy üresre száradt rovarpáncélt figyelnék nagyító alatt.
Márk természetesen félreértette a hallgatásomat. Úgy vélte, lenyűgözött a nagysága, és most összetörve ülök előtte. Közelebb hajolt, vele együtt pedig rám zúdult a nehéz, fojtogató parfümje. Aztán diadalmas félmosollyal kimondta azt a mondatot, amelyre nyilván régóta készült:
— Na, Anna, most már bánod, igaz? Rájöttél végre, milyen férfit engedtél el? Felfogtad, kit veszítettél?
Ebben a pillanatban a pincér odalépett az asztalunkhoz, és szó nélkül letette elé a kávéját. Én közben Márk arcáról a közvetlenül előttem fekvő, nyitott irattartóra pillantottam.
Legfelül éppen az a bérleti szerződés hevert, amely a panorámás emeleti irodáról szólt, és amelyet nekem kellett jóváhagynom.
Nem kezdtem mesélni neki az életemről. Nem mondtam el, hogy szerető férjem van, két gyerekem és egy házunk a városon kívül. Azt sem közöltem vele, hogy immár öt éve a város tíz legsikeresebb női ingatlanfejlesztője között tartanak számon.
Csak felemeltem a töltőtollamat, és a legfelső dokumentumot lassan száznyolcvan fokkal megfordítottam.