Az a bizonyos nap pedig teljesen átlagosan indult: szürke, esős reggel volt. A nemrég átadott, prémium kategóriás üzleti központom lobbybárjában ültem; az épületet a cégem alig fél évvel korábban adta át használatra.
Egyszerű, bézs kasmírfelső volt rajtam, a hajamat laza, kissé rendetlen kontyba fogtam. Zöld teát kortyolgattam, közben egy vaskos iratmappát lapoztam át: bérleti szerződések sorakoztak benne, amelyeket az asszisztensem készített elő az aláírásomra.
Előbb hallottam meg a hangját, mint hogy megláttam volna. Ugyanaz a kissé fölényes, túl hangos bariton volt, amely mögött ott feszült a görcsös vágy, hogy mindenki tudja: ő bizony fontos ember.
— Kérek egy dupla eszpresszót arabicából, és legyen gyors, tíz perc múlva komoly tárgyalásom van befektetőkkel — harsogta.
Felnéztem. Márk állt a pultnál. Megöregedett, kicsit elnehezült, a hajvonala árulkodóan feljebb csúszott, de drága — vagy legalábbis kétségbeesetten drágának tűnni akaró — öltönyt viselt, a csuklóján pedig ormótlan karóra villant.
Aztán megfordult, végigpásztázta a termet, és a tekintetünk találkozott. Láttam, ahogy először értetlenség fut át az arcán, aztán felismerés, végül egy széles, majdnem ragadozószerű mosoly. Magabiztos léptekkel odajött az asztalomhoz, és engedélykérés nélkül lehuppant velem szemben.
— Anna? Hát ez hihetetlen! Micsoda találkozás! — hátradőlt a fotelben, és szemérmetlenül végigmért. — Te aztán semmit sem változtál. Még mindig ezek a szürke kis pulcsik. Mondd, még mindig mások rajzain gürizel aprópénzért?
Arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, mi van velem. Nem érdekelte. Közönség kellett neki, nem beszélgetőtárs. Márk pedig azonnal belekezdett a régi, jól ismert monológjába.
Hosszasan, megállíthatatlanul sorolta a sikereit. Elmesélte, hogy tanácsadó céget alapított. Hogy az új felesége — immár a harmadik — tizenöt évvel fiatalabb nála, és gyermeket vár. Aztán rátért a legfrissebb diadalaira is.