Tizenkét év különös mértékegysége az időnek. Van, akinek egy egész életnek tűnik: ennyi idő alatt arcok fakulnak ki, hangok vesznek el, emlékek porladnak szét. Másnak viszont alig több egy pillanatnál, amely után a régi sebek még mindig sajogni kezdenek, ha változik az idő. Szerencsére én az előbbi csoportba tartozom.
Amikor Márk elhagyott, akkor úgy éreztem, mintha velem együtt a világ is véget ért volna. Ma is élesen előttem van az a nyirkos, hideg novemberi este. A város peremén bérelt, apró kétszobás lakásunk konyhájában ültünk, abban a szűk helyiségben, ahol minden tárgy a közös életünk maradékának tűnt.
Márk közben gondosan hajtogatta össze a drága ingeit, és egy bőrtáskába pakolta őket. Olyan beszédet mondott, amelyről rögtön hallatszott, hogy nem hirtelen született: napokig, talán hetekig gyakorolhatta magában.
Azt magyarázta, hogy én megálltam a fejlődésben. Hogy jelentéktelen, szürke kisegérré váltam, akinek az életből már semmi más nem kell, csak egy csendes, családi posvány.
Szerinte neki, mint valami magasban szárnyaló sasnak, térre volt szüksége, és egy múzsára, aki nagy tettekre ösztönzi. Nem pedig egy feleségre, akiből munka után főtt étel és kimerültség szaga árad, miután végigdolgozta a napot az építészirodában.
Elment. Nekem pedig ott maradt az összetört szívem, egy halom kifizetetlen számla az ő hitelre vett autója után, és az önmagamba vetett hitem teljes hiánya.
A válást követő első években nem éltem, csak túléltem. Minden megbízást elvállaltam, éjszakánként terveket rajzoltam, literszám ittam az olcsó kávét, és megtanultam visszanyelni a könnyeimet, amikor a közösségi oldalakon Márk üdülőhelyeken készült képeit láttam, hosszú lábú „múzsákkal” az oldalán.
Aztán egyszer csak megérkezett a düh. Tiszta, sűrű, égető harag volt, és végül ez lett a legerősebb üzemanyagom. Saját stúdiót nyitottam. Később megvettem az első felújításra váró üzlethelyiséget, majd a másodikat is.
A vállalkozás olyan lendületet vett, hogy önsajnálatra egyszerűen nem maradt időm. Egy nap meglepődve jöttem rá, hogy Márk már eszembe sem jut. Egyáltalán nem. Nem volt több számomra, mint egy sor a múltam történetében.
Egészen a múlt keddig.