Utánuk következett a különleges orchideák ára, aztán a színházjegyek költsége, sőt még az is, mennyit tankolt azokhoz a vidéki kiruccanásokhoz, amelyekre együtt mentek. Márk nem hagyott ki semmit: a kimutatásból az derült ki, mintha nem is kapcsolatuk lett volna, hanem egy aprólékosan vezetett üzleti projekt, amelynek minden virágát, minden vacsoráját és minden liter benzinjét utólag vissza akarta volna követelni.
A lap alján, a hivatalos nyomtatott sorok alatt, girbegurba kézírással még egy mondat állt. Látszott rajta a sietség és a sértett hiúság:
„Mivel a kapzsiságoddal tönkretetted a kapcsolatunkat, követelem, hogy térítsd meg az udvarlásodra fordított kiadásaimat.”
Lilla először csak meredt a képernyőre, aztán őszintén felnevetett. Nem keserűen, nem idegesen, hanem valódi, felszabadult nevetéssel. Az egész annyira kicsinyesnek, annyira nevetségesnek hatott, hogy szinte hihetetlen volt. Miközben Márk és a mögötte állók milliókat próbáltak kicsalni tőle, most számon kérte rajta a vacsorákat, a virágokat meg a benzinköltséget. Mintha ezzel visszaszerezhetne bármit abból a hamis méltóságból, amelyet saját maga rombolt le.
Lilla elmentette a számláról készült fotót. Néhány pillanatig még nézte a képet, majd megnyitotta az üzenetküldőt, kikereste Márk beszélgetését, és elküldte neki a fájlt. Nem írt hosszú magyarázatot, nem vitatkozott, nem sértegette. Csak pár sorban, hűvös pontossággal fogalmazott:
„Továbbítottam ezt a számlát az ügyvédemnek. Biztos vagyok benne, hogy örömmel csatolja majd a keresetünkhöz, amely csalási kísérlet és a cégük által jogosulatlanul felhasznált bizalmas adatok miatt készül. Külön érdekes lesz, amikor a hatóságoknak elmagyarázzák, miért próbáltak aláíratni velem egy meghatalmazást külföldi vagyon kezelésére. Sok sikert a bíróságon.”
Elküldte az üzenetet, és hátradőlt. Nem telt bele egy perc sem, a beszélgetés tetején már megjelent az ismerős jelzés: „gépel…”
Márk válaszolt. Vagy legalábbis próbált válaszolni.
A jelzés eltűnt, majd újra felbukkant. Hosszú másodpercekig világított, aztán ismét megszakadt. Lilla szinte látta maga előtt, ahogy Márk idegesen törölgeti a mondatokat, újrakezdi, megint kitörli, mérlegeli, fenyegetőzzön-e, mentegetőzzön-e, vagy tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna. A korábbi magabiztos fölényéből nem maradt más, csak kapkodás és félelem.
Végül egyetlen gyáva üzenet érkezett:
„Félreértés történt. Ide többet ne írj.”
Lilla szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Ennyi volt hát a nagy Márk, a hibátlan öltönyök, a határozott hang, a gondosan felépített befolyás mögött. Egy férfi, aki addig volt erős, amíg azt hitte, a másik fél nem lát át rajta.
Nem válaszolt. Nem volt rá szükség.
Nyugodt mozdulattal megnyitotta a beállításokat, és letiltotta a számot. Ugyanezt megtette az üzenetküldőben is. Aztán letette a telefont az asztalra, mintha egy felesleges, terhes tárgytól szabadult volna meg.
A nap melegen sütött be az ablakon. Lilla lehunyta a szemét, arcát a fény felé fordította, és mély levegőt vett. A mellkasában lassan elcsendesedett az elmúlt hetek feszültsége. Már nem érezte magát sarokba szorított, megtévesztett nőnek. Nem volt többé az a lány, akinek mások akarták megmondani, mit írjon alá, kiben bízzon, milyen jövőt válasszon.
Hosszú idő óta először érezte úgy, hogy szilárd talajon áll. És ezt a talajt többé senki sem ránthatja ki a lába alól.