Nem nyúlt ahhoz a ruhához, amelyet Márk az előző héten ajándékozott neki. Helyette elővette a megszokott kordnadrágját, hozzá pedig egy kötött kardigánt választott.
A közjegyző irodája egy üzleti központ toronyházában működött. Odabent drága bőr és frissen főzött kávé illata keveredett. A súlyos íróasztal mögött már ott ült Gábor, Márk apja, mellette pedig maga a jogász: kopaszodó férfi volt, nyugtalanul ide-oda rebbenő tekintettel.
— Fáradjon beljebb, Lilla, foglaljon helyet — duruzsolta Gábor lágy, szinte atyai hangon. — Itt vannak előkészítve az iratok. Teljesen szokványos meghatalmazás vagyonkezelési ügyekre. Csak minden oldal alján kell aláírnia.
A közjegyző egy vaskos dossziét csúsztatott elé, majd mellé tett egy nehéz töltőtollat. Márk az ablaknál állt, karját összefonta a mellkasa előtt. Még csak nem is igyekezett leplezni azt a megkönnyebbült sóhajt, amely kiszakadt belőle.
Lilla felemelte a tollat. Ujjai között lassan megforgatta, végignézett az aranyszínű tollhegyen. Aztán ugyanolyan óvatos mozdulattal visszatette az asztalra.
— Szokványos meghatalmazás? — pillantott fel Gáborra. — Úgy érti, általános meghatalmazás, amely feljogosítaná Márkot arra is, hogy rendelkezzen a Benedek után rám maradt franciaországi vagyonelemekkel?
A helyiségre sűrű, tapadós csend ereszkedett. Gábor úgy kapott levegő után, mintha félrenyelt volna. Márk hirtelen ellökte magát az ablaktól, és majdnem feldöntötte a sarokban álló, hatalmas fikuszt.
— M-miféle vagyonelemekről beszélsz? Lilla, ezt most honnan veszed? — próbált mosolyt erőltetni az arcára a vőlegény, de az izmai idegesen rángatóztak.
Lilla lassan felállt. Nem volt benne düh, nem rendezett jelenetet, és a hangja sem remegett. Csak az a rendíthetetlen nyugalom áradt belőle, amely akkor költözik az emberbe, amikor végre levet magáról valami mocskos, idegen ruhadarabot.
— Arról beszélek, Márk, hogy az édesanyádnak borzalmas marseille-i kiejtése van — mondta halkan.
Aztán hibátlan, tiszta franciasággal folytatta, egyenesen a döbbenten elnémult Gábor szemébe nézve:
— Mielőtt valakit mentőövként próbálnak felhasználni a süllyedő cégükhöz, legalább győződjenek meg róla, hogy valóban hiszékenyebb önöknél. A tervük szépen darabokra hullott.
Gábor arca mélyvörösre váltott. Két tömör öklét az asztallapra támasztotta.
— Fogalmad sincs az üzletről! — mordult rá, ledobva magáról az előkelő modort. — Azok az európai jogászok egy fillér nélkül fognak otthagyni! Mi át akartuk venni az ügyek irányítását, hogy megvédjük a tőkédet!
— A saját érdekeimet majd én megvédem. Az önök kétes segítsége nélkül — felelte Lilla keményen. — Aláírás nem lesz. Esküvő sem. A saját adósságcsapdájukból pedig másszanak ki egyedül.
Megfordult, és elindult az ajtó felé. Márk utána rohant a folyosóra, a könyökét próbálta elkapni, valamit motyogott őszinte érzelmekről, félreértésről és hibáról, de Lilla egyetlen szó nélkül kirántotta a karját a szorításából, majd belépett a liftbe.
Két hónap telt el.
Lilla a belváros egyik apró kávézójának teraszán ült. Lattét kortyolt, közben azokat a lefordított iratokat nézte át, amelyeket az előző héten megbízott független francia ügyvéd küldött neki. Előtte ott derengett a bordeaux-i utazás, a találkozó az ültetvények vezetőjével, és egy egészen másfajta élet lehetősége: olyan életé, amelyben végre ő hozza meg a döntéseket.
Ekkor felvillant egy értesítés a telefonján. A futárszolgálat levelet vitt ki a régi címére, az anyja pedig lefotózta és továbbküldte neki a tartalmát.
Számla volt. Részletes, hivatalos fejléccel ellátott kimutatás Márk tanácsadó cégének papírján.
A listában kínos precizitással sorakoztak a tételek: az éttermi vacsorák elsőként szerepeltek, méghozzá meglehetősen borsos összeggel.