– és arra jutottunk, hogy nemcsak maguknak van szükségük segítségre, hanem nekünk is magukra – mondta, miközben a kabátja belső zsebéből előhúzott egy vastag, gondosan lezárt borítékot. – A mi embereink nap mint nap ezen az útvonalon járnak. Az új útszakaszon legfeljebb műanyag dobozokból lehet enni, az adagok nevetségesen kicsik, az árakat pedig úgy felsrófolták, mintha aranyat mérnének. Nekünk rendes megállóhely kell. Olyan, ahol a sofőr kap egy tál forró ételt, leülhet pár percre, és ember módjára kifújhatja magát.
Ezzel Anna kezébe nyomta a borítékot.
– Több fuvarozócég adta össze, meg azok a független sofőrök is, akik maguknak dolgoznak – magyarázta László nyugodtan. – Annyi van benne, hogy rendezni tudják a bankkal a tartozást, és a kazánház teljes felújítására is maradjon. Tekintse hivatalos előlegnek. Hosszú távú megállapodást kötünk magukkal: ezentúl az összes csapatunk itt kap meleg ételt. A kocsikat a régi országúton vezetjük majd át. Nem nagy kerülő, viszont az embereink jóllakottan mennek tovább.
Anna háta a bejárat félfájának simult. Egy pillanatra úgy érezte, kicsúszik alóla a föld. A kezében tartott boríték súlya valószerűtlennek tűnt, mintha nem is pénzt, hanem valami egészen másfajta, rég elfelejtett biztonságot szorongatna.
– Én ezt… nem értem – szólalt meg végül rekedten. – Miért teszik ezt?
A sofőrök között Péter előrébb lépett. Sapkáját a kezében gyűrögette, de a hangja határozottan csengett.
– Anna asszony – mondta csendesen. – Gábor úr ezen a kemény úton közülünk nagyon sokakat húzott már ki a bajból. Volt, akinek kereket segített cserélni mínusz húszban, volt, akinek üzemanyagot szerzett, mást behúzott a telephelyig, amikor megadta magát a motor. Amikor elment, sokan még elbúcsúzni sem tudtunk tőle. Most pedig megtudtuk, hogy a felesége odaadta az utolsó téli készleteit idegen embereknek, csak hogy azok ne fagyjanak meg a hóviharban. Az ilyen adósságot illik tisztességgel visszafizetni.
A teherautók mellett álló sűrű embergyűrűből ekkor kilépett egy fiatal sofőr. Két kézzel, óvatosan tartott maga előtt egy nehéz, sötétre pácolt fatáblát. Látszott rajta, hogy nem sebtében készült: a szélei gondosan le voltak csiszolva, a betűk mélyen, szépen beleégetve futottak végig rajta.
Anna szeme lassan végigolvasta a feliratot:
„Gábor és Anna vendéglője. A mieinket nem hagyjuk bajban.”
A konyhából a zajra Eszter is kiszaladt. Lisztes kötény volt rajta, a haja félig kibomlott a kendő alól. Amikor meglátta az udvaron sorakozó kamionokat, a sofőröket, Lászlót, Pétert és a táblát, mindkét kezét a szája elé kapta. A tekintete ide-oda cikázott, mintha nem hinné el, hogy mindez ugyanannak az elhagyatott kis vendéglőnek az udvarán történik, amelyet néhány napja még a bezárás réme fenyegetett.
Anna sokáig nem szólt. Aztán lassan beszívta a hideg levegőt, felnézett a komor, ólomszínű égre, és valami régen elveszett erő költözött vissza az arcába. Már nem a kimerült asszony állt ott, aki egyedül maradt az adósságokkal, a hideggel és a bizonytalansággal. Hanem annak az embernek a társa, akit ennyien nem felejtettek el.
Határozottan Eszter felé fordult.
– Eszter, menj le a pincébe, és hozz fel egy vödör krumplit – mondta. – Ha már ennyi vendégünk érkezett, nem engedhetjük el őket üres gyomorral.
A sofőrök között halk morajlás futott végig, aztán valaki elnevette magát, mások tapsolni kezdtek. A fagyos udvaron egyszerre olyan melegség támadt, amit semmilyen kazán nem tudott volna előállítani.
Fél év múlva a kis vendéglőre már alig lehetett ráismerni. Az udvart kibővítették, a gödröket feltöltötték, és vastag, egyenletes zúzottkőréteget terítettek le, hogy a nehéz teherautók kényelmesen be tudjanak állni. A régi, roskadozó melléképület helyére fedett raktár került, a kazánház új életre kelt, a konyhából pedig reggeltől estig húsleves, sült hagyma, friss kenyér és forró tea illata áradt.
A személyzet háromszorosára bővült. Eszter már nem egyedül rohangált a tűzhely és az asztalok között; két új asszony segített neki a konyhán, egy fiatal lány pedig a pultnál szolgálta ki a vendégeket. Anna mindent kézben tartott, de már nem görnyedt össze a gondoktól. A mozdulatai biztosabbak lettek, a hangja erősebb, a tekintete nyugodtabb.
A bárpulton pedig ott állt egy komoly, nagy teljesítményű rádióállomás. Szinte soha nem hallgatott el. Hol recsegve jelentkezett be egy Debrecen felől érkező szerelvény, hol valaki a hágó előtti útviszonyokról érdeklődött, hol csak annyi szólt a készülékből:
– Anna, három adag pörköltet tegyél félre, húsz perc múlva ott vagyunk.
Anna megtanulta úgy kezelni a rádiót, mintha egész életében ezt csinálta volna. Időjárási híreket adott tovább, figyelmeztette a sofőröket a jeges kanyarokra, és felvette a meleg ebédrendeléseket már akkor, amikor a kamionok még jóval a régi országút előtt jártak.
Aki egyszer betért hozzájuk, tudta: ezen a helyen mindig várja valaki. Forró étellel, tiszta asztallal, néhány jó szóval.
Az ajtó fölött pedig ott függött a fatábla, amelyet azon a különös, havas napon hoztak.
„Gábor és Anna vendéglője. A mieinket nem hagyjuk bajban.”