– Ez akkor Gáboré… Cédrusé volt – mondta Péter, és a hangja különösen csengett.
A helyiségben egy csapásra elhalt minden nesz. A jeges ablak mellett ülő, idősebb sofőr, akinek sűrű, ősz bajusza szinte eltakarta a száját, lassan feltápászkodott a székéről.
– Igaz ez, asszonyom? Maga Gábor felesége? – kérdezte rekedten. – Kétezer-hétben együtt mentünk végig egy téli hegyi szakaszon. Egymás mellett haladtunk órákon át. Nekem akkor eltört az egyik laprugóm, a hideg negyven fok körül mart, az embernek még levegőt venni is fájt. A rádió néma volt, körülöttünk sehol egy lélek, csak a hó és az erdő. Aztán egyszer csak Gábor előbukkant abból a fehér kavargásból. Négy órán át feküdt mellettem a hóban a kocsi alatt. Odaadta a saját tartalék alkatrészeit, csak hogy valahogy eljussak a telephelyig. Később pénzt akartam nyomni a kezébe, de csak legyintett. Azt mondta, majd elszámolunk az úton.
– Engem Debrecen alatt húzott ki az árokból – szólt közbe egy másik férfi, akinek régi heg húzódott végig az arcán. – Elment a fékem, lecsúsztam az útról. Ő állt meg elsőnek. A saját acélsodronyát is elszakította, de addig nem hagyta abba, amíg vissza nem rángatott a kemény talajra.
– A rádión mindig szólt, ha valahol vékony volt a jég, vagy alattomos kanyar következett – szólalt meg az a fiatal srác is, és a hangja megbicsaklott. – Apám sokáig dolgozott vele. Mindig azt mondta, nála becsületesebb embert az egész vidéken nem hordott a hátán a föld.
Anna két tenyerét az arcára szorítva hallgatta őket. A válla remegett. Tudta ő, hogy Gábor jó ember volt, de azt soha nem sejtette, hogy ennyi idő után is ilyen sokak emlékezetében él a neve, emberekében, akiket az élet az ország különböző pontjaira sodort.
A hosszú éjszaka hátralévő része szinte észrevétlenül múlt el. A sofőrök teát kortyolgattak, nehéz útszakaszokat idéztek fel, egymás szavába vágva meséltek régi eseteket. Anna hónapok óta először mosolygott őszintén. Úgy érezte, mintha a kihűlt falak közé visszaköltözött volna valami meleg, emberi élet.
Reggelre a hóvihar teljesen elcsendesedett. Halvány napfény bújt elő, és sápadt ragyogással vonta be a hatalmas hótorlaszokat. A hókotrók átjárót vágtak a hágón, a sofőrök pedig készülődni kezdtek, indították és melegítették az éjszaka alatt átfagyott motorokat.
Péter maradt utoljára. Odalépett a kopott fa pulthoz, és a repedezett viaszosvászonra letett egy gyűrött bankjegyekből álló köteget, amelyet láthatóan mindenki a zsebei mélyéről kapart össze.
– Ezt mindannyiunktól kapja, Anna – mondta csendesen. – A vacsoráért, a meleg éjszakáért. És Gábor tiszta emlékére.
– Tedd el azonnal – tiltakozott Anna, és vissza akarta tolni a pénzt. – Szívből adtam, amit adtam. Ti tegnap este a lelkemet melegítettétek át.
– Fogadja csak el – felelte Péter makacsul, és ismét közelebb csúsztatta a bankjegyeket. – Ne bántson meg minket. Indulnunk kell.
Amikor az utolsó nehéz jármű is eltűnt a havas kanyar mögött, Anna gondosan megszámolta a pénzt. A környékhez képest nem volt kevés, mégis fájdalmasan messze állt attól, amennyi a banki tartozás rendezéséhez kellett volna. Sóhajtva bezárta az üres kasszát, majd elindult, hogy leszedje az ablakokról a poros függönyöket. Ideje volt csomagolni. A végrehajtók nem fognak tovább várni.
A következő két nap kínzó lassúsággal vánszorgott. Anna ragasztószalaggal tekerte körbe az edényekkel teli kartondobozokat, Eszter pedig az üres fém polcokat törölgette a konyhában, időnként szipogva egyet. A kávézó levegője kongóvá, idegenné vált, mintha már nem is lakná senki.
Szerda reggel Anna a fa verandán ült, kabátjába burkolózva, és a hóval betakart, néma erdőt figyelte. A városból érkező autót várta. Ekkor hirtelen mély, gördülő moraj törte ketté a csendet. A hang másodpercről másodpercre erősödött, és a deszkák finoman remegni kezdtek a lába alatt.
Az öreg országút éles kanyarja mögül előbukkant egy hatalmas teherautó sötét fülkéje. Aztán még egy. Majd egy újabb. A járművek hosszú oszlopa lassan begördült a kávézó előtti, letakarított parkolóba. Fényszórók égtek, erős dudálás visszhangzott a fák között, felriasztva az erdő madarait. Annyi gép érkezett, hogy végül az egész útpadkát elfoglalták, szorosan egymás mögé sorakozva.
Anna felállt. Az elöl álló sötét terepjáróból egy erős testalkatú, tekintélyt parancsoló férfi szállt ki, jó minőségű télikabátban. Mögötte rögtön feltűnt Péter ismerős alakja. Mindketten egyenesen a veranda lépcsője felé indultak.
– Anna? – kérdezte a férfi udvariasan, és kezet nyújtott. – László vagyok, egy fuvarozócég igazgatója. Péter részletesen elmesélte nekem, mi történt magukkal. A fiúk pedig a rádión már gyorsan továbbadták a hírt.
Anna zavartan bólintott. Fogalma sem volt, mire vélje ezt az egészet.
– Átbeszéltük a helyzetet a sofőrökkel – folytatta László.