– A kártyaolvasók a kutakon a vihar miatt lefagytak, térerő sehol, mintha elvágták volna a világot – folytatta a férfi. – Készpénz pedig már egyikünknél sincs. Csak annyit kérnénk, hadd üljünk itt reggelig a székeken. Nem rendelünk semmit. Amint világosodik, szétszéledünk.
Anna végignézett rajtuk. Beesett arcok, lilára fagyott ujjak, ügyetlen mozdulatok, ahogy a férfiak próbálták kioldani a dzsekik cipzárját. Egy pillanatig sem szólt, aztán határozottan a dereka köré kötötte a kötényét.
– Eszter, hozd elő a fagyasztóláda kulcsát – mondta olyan hangon, amely nem tűrt ellenvetést. – Nézd meg, mi maradt az alján.
A lány eltűnt a hátsó ajtó mögött, majd kisvártatva visszajött. Zavartan harapdálta az ajkát.
– Anna néni… ott már csak a maga saját készlete van. Amit télire rakott félre. Egy darab sózott szalonna, házi pörköltkonzerv, egy zsák krumpli, meg pár üveg ecetes gomba. A kávézó készletéből mindössze két tegnapi kenyér maradt.
– Mindent vigyél a konyhába – vágta rá Anna, és felkattintotta az elszívó kapcsolóját.
– De hát ezeket a legrosszabb napokra tartogatta! Mi lesz magukkal a hónap végéig? Nem marad mit enniük!
Anna a fejével a teremben ülő férfiak felé intett.
– Ennél rosszabb már aligha jön, Eszter. Nézz csak rájuk, mindjárt eldőlnek a fáradtságtól. Gyújtsd be az összes rózsát a tűzhelyen.
A konyha percek alatt életre kelt. Anna gyors, gyakorlott mozdulatokkal hámozta a krumplit, a héj szinte áttetsző csíkokban kunkorodott le a kés alatt. A nehéz öntöttvas serpenyőben sisteregni kezdett a szalonna, és hamarosan sűrű, meleg, húsos illat töltötte be a helyiséget. Aranyszínű hagyma pirult mellé, a nagy, horpadt alumíniumfazékban pedig lassan rotyogni kezdett a sűrű leves, amelybe az utolsó félretett házi konzerv is belekerült.
Amikor Eszter kivitte az első mély tányérokat, a forró gőz szinte felhőként gomolygott fölöttük. A terem elnémult. A beszélgetések helyét csak a kanalak sietős koppanása vette át, ahogy a férfiak a fajansztányérokhoz ütötték őket. Anna közben asztaltól asztalig járt, a nagy termoszból égetően forró, kakukkfüves fekete teát töltött, és vastag szeletekre vágta a kenyeret.
Éjjel kettő felé a mennyezeti lámpák előbb megremegtek, majd néhányszor hunyorogva felvillantak. Az öreg hűtő kompresszora kínlódva felbúgott, aztán hirtelen elhallgatott. A kávézó sötétségbe borult. Pár perccel később a vaskályhák és radiátorcsövek mögül tompa, fémes csattanás hallatszott; a kazán még egyet mordult, mintha tiltakozna, aztán az is elnémult. A meleg ijesztő gyorsasággal kezdett kiszökni a falak közül.
– Senki ne kapkodjon – dörgött fel a sötétben az elsőként érkezett sofőr mély hangja. Egy erős kézilámpa fénye hasította ketté a homályt. – Péter vagyok, régi szerelő. Merre van itt a kazánház, gazdasszony? Mutassa az utat, mielőtt odafagyunk ezekhez a székekhez.
Péter közel egy órán át bajlódott a melléképületben. Villáskulcsok csörömpöltek, ő pedig fogai között szűrte a szitkokat, miközben Esztert arra kérte, tartsa egyenesen a lámpát az üzemanyagszűrőre. Kiderült, hogy az öreg rendszer levegőt kapott. Végül a fémház belsejében valami kattanva a helyére ugrott, a kazán mély, rekedt zúgással újra életre kelt, és a kihűlt csövekben ismét megindult a forró víz.
Péter a konyhába lépett, olajos, kormos kezét egy félretett rongyba törölte. Anna szó nélkül nyújtott felé egy bögre forró teát.
– Régóta rakoncátlankodik ez a vén szerkezet – vallotta be halkan, miközben letörölte a pultot. – Szerelőt hívni a környékről meg… arra már nincs miből.
A férfi leült egy sámlira, és óvatosan lefújta a gőzt a bögréről. A tekintete ekkor megakadt a falon, a naptár mellé gombostűzött, kifakult fényképen. A képen egy erős testalkatú férfi állt egy kék kamion előtt.
– Nem könnyű itt magának – mondta Péter. – Láttam kint a kanyarnál azt a ferdén álló táblát. Eladó a hely.
Anna a munkától megkeményedett kezére nézett.
– Eladó – felelte csöndesen. – Csakhogy ki venné meg? A bank a hónap végén viszi az épületet az adósság miatt. Rendesen járható út nincs, ember alig téved erre. Régen, amikor még a férjem élt, pezsgés volt itt. A lelkét is beletette ebbe a házba. Valaha ő is sofőr volt, pontosan tudta, mit jelent fáradtan, úton, idegenben megállni valahol.
– Hogy hívták a férjét? – kérdezte halkan a sarokból egy fiatal srác, vastag szürke pulóverben.
– Gábor – mondta Anna. – Gábor volt a neve.
Péter abbahagyta a rágást. Lassan letette a félig kiürült bögrét az asztalra, a szemét azonban le sem vette a fényképről.
– Gábor? Kék vontatóval járt, a fülkéjén fehér csíkkal? A rádiós hívójele Cédrus volt?
Anna meglepetten nézett rá.
– Igen. Honnan tudod?
Péter nehezen nyelt egyet, majd végigpillantott a hirtelen elcsendesedett férfiakon.
– Fiúk, hallottátok? – kérdezte rekedten.