„Nincs nálunk semmi, nem tudunk fizetni” – sütötték le a szemüket a hóviharban rekedt sofőrök. A veszteséges út menti kávézó tulajdonosa szó nélkül enni adott nekik, két nappal később pedig a döbbenettől megszólalni sem tudott.
A vagyonlefoglalásról szóló értesítésen szétfolyt a hivatalos aláírás, mert a plafonról rácseppent a víz. Anna összegyűrte a vastag, rideg hangú papírlapot, és a fémmosogató alá állított műanyag vödörbe hajította. Odakint jeges szél csapódott neki az út menti „Erdei Útvonal” kávézó falának; az ütéstől megremegtek az öreg fakeretek, a padló fölött pedig nyirkos huzat kúszott végig.
A falon lógó, kifakult számlapú óra fél kilencet mutatott este. Az egész napi bevétel mindössze néhány gyűrött bankjegyből és aprópénzből állt. Ennyi is alig fedezte volna azt a benzint, amelyre Annának szüksége volt a vén Nivához, amellyel a járási központba járt élelmiszerért. Arról, hogy az épületre felvett hatalmas hitelből bármit is törlesszen, már beszélni sem lehetett.
Hét éve, amikor a férje, Gábor váratlanul meghalt a teherautója volánja mögött – egyszerűen cserbenhagyta az egészsége –, Anna megfogadta magának, hogy bármi áron megtartja ezt a helyet. Akkoriban a régi északi út éjjel-nappal élt. A nehéz vezetőfülke-ajtók folyamatosan csapódtak, a levegőben kopott fékbetétek szaga keveredett a konyha gőzével, az asztaloknál pedig olajos kabátos férfiak kanalazták a sűrű leveseket és ették a házias fasírtot, miközben hosszú fuvarokról hozott híreket adtak tovább egymásnak. Gábort mindenki tisztelte errefelé.
Csakhogy négy esztendeje az útépítők átadtak egy új országos főutat ötven kilométerrel keletebbre. Onnantól mintha elvágták volna a forgalmat. Eleinte még be-benéztek a régi ismerősök, aztán a fuvarok útvonala végleg átrendeződött. Mostanában legfeljebb eltévedt kirándulók álltak meg a parkolóban. Egy hónapja Anna felszegezett az út szélén álló oszlopra egy rétegelt lemezdarabot, rajta az eladó felirattal, de ki venne meg egy faházat a hervadó erdő közepén, amelyet a hó már majdnem a tetőig betemetett?
– Anna Pavlovna, elmosogatom még a tálcákat, aztán kiszaladhatok a buszhoz? – kérdezte bátortalanul Eszter, kidugva a fejét a mosogatóból. A húszéves lány a szomszéd faluból járt ide felszolgálni. Anna már régóta nem tudta teljes bérrel fizetni, Eszter mégis makacsul megjelent minden reggel, és magára kötötte a kifakult zöld kötényét.
– Hová mennél, drágám? – Anna a hóval betapasztott, sötét ablak felé pillantott. – A menetrend szerinti járatokat már délben leállították. Úgy hordja a havat, hogy a szomszéd fenyőt sem látni. Maradj itt, megágyazok neked hátul, a raktárban a kanapén.
Eszter még bólintani sem tudott, amikor a súlyos bejárati ajtó kínlódó nyikorgással kivágódott. A szél maréknyi szúrós havat vágott be a vendégtérbe. A küszöbön egy testes férfi állt. Munkásbakancsa sáros tócsákat hagyott a linóleumon, vastag dzsekije gallérjáról olvadékvíz csöpögött. A csípős hidegtől vörösre mart arca alig látszott ki a szemébe húzott prémes sapka alól.
– Gazdasszony, beengedne minket, amíg elül ez az ítéletidő? – dörmögte, miközben a bejáratnál leverte magáról a havat. – A hágón teljesen betemette az utat. A nyergesek megálltak. A közutasok rádión üzenték, hogy reggelig a gépek sem mernek felmenni.
Anna szorosabbra húzta a vállán a kardigánt.
– Jöjjön csak be, akad még szék. Mindjárt felteszem a vízforralót, legalább átmelegszik.
A férfi éppen elindult volna a legközelebbi asztal felé, amikor az ajtó újra kinyílt. Ezután egymás után léptek be a kávézóba a kimerült, átfagyott emberek. Műszakból hazafelé tartó munkások, kamionsofőrök, útkarbantartók. Nehézkesen lélegeztek, lerángatták nedves kesztyűiket, dörzsölték a kipirosodott arcukat, majd leültek, ki hová tudott. A kis helyiség levegője pillanatok alatt megtelt átázott ruha, beivódott gázolaj és vizes bőr szagával. Fél óra múlva már tizenhatan szorongtak odabent.
Közülük egy középkorú férfi, akinek az orrnyergén mély ráncok húzódtak, odament a pulthoz. Idegesen forgatta a sapkáját a kezében, és kerülte Anna tekintetét.
– Nincs nálunk semmi… nem tudunk fizetni – mondta végül rekedten, miközben lesütötte a szemét, ahogy a hóvihar fogságába esett többi sofőr is. Aztán nagyot sóhajtott. – A cégeink késve utalják a napidíjat.