— Aláírja a meghatalmazást, utána pedig eltüntetjük valami isten háta mögötti helyre. Veszünk neki egy kis házat jó messze a fővárostól, ott aztán turkálhat kedvére a veteményeseiben. A mi társaságunknak semmi szüksége rá, hogy egyáltalán tudomást szerezzen a létezéséről — jegyezte meg Erika.
Mindezt könnyed, választékos franciasággal mondta, miközben aprólékos mozdulatokkal szeletelte a chilei tengeri sügérből készült steaket. A súlyos ezüst evőeszköz még csak meg sem koccant a porcelántányéron. A vidéki villa hatalmas ebédlőjében, ahol a sült hal illata drága parfümfelhővel keveredett, a magabiztos felsőbbrendűség kényelmes, fojtogató légköre ült meg.
Lilla a hosszú, világos fenyőből készült asztal túlsó végén foglalt helyet. Vászonszalvétával finoman megérintette az ajkát, majd a vizespohárért nyúlt. A jelenlévők közül senkinek sem fordult meg a fejében, hogy a városi botanikus kert szerény tájépítésze minden egyes szavukat érti.
Mellette hanyag eleganciával terpeszkedett a vőlegénye, Márk. Apja tanácsadó cégénél igazgatóhelyettesként dolgozott, és mindig úgy festett, mintha épp egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le: hibátlan frizura, méregdrága öltöny, leereszkedő mosoly. Most a száraz vörösborral töltött kristálypohár szárát forgatta az ujjai között.
— Ne izgulj ezen, anya — felelte Márk lustán, ugyanarra a nyelvre váltva. — Lilla tökéletesen irányítható. Számára én vagyok a fehér lovon érkező herceg. Gondolkodás nélkül aláírja majd a vagyonkezeléshez szükséges iratokat, még az anyakönyvvezető előtt. A lényeg az, hogy a biológiai apja hatalmas birtokokat hagyott rá Bordeaux-ban, meg szép kis bankszámlákat is. Ez húzza ki a vállalkozásunkat a csődből. Egy év múlva pedig elválok tőle. Azt mondom, nem illettünk össze.
— Óriási szerencsénk volt, hogy a nemzetközi vagyonkutató részlegünk előbb kapta el az európai ügyvédek megkeresését, mint hogy azok közvetlenül eljutottak volna hozzá — szólalt meg Gábor, Márk apja. Szalvétával megtörölte az állát. — Márk, intézd el, hogy a közjegyző holnap reggel várjon benneteket. A hitelezők már a nyakunkon vannak.
Lilla rákényszerítette magát, hogy lassan fújja ki a levegőt. A gyomra összerándult, jeges borzongás futott végig a gerincén. Az ölében pihenő keze teljesen kihűlt, az arca mégis nyugodt maradt, mintha semmit sem hallott volna. Végig kellett ülnie ezt a vacsorát. Bármi áron.
Fél évvel korábban az élete még földből, palántákból és üvegházi csendből állt. Vastag munkaruhát viselt, a haját kendő alá rejtette, és órákon át foglalkozott különleges páfrányfajtákkal.
Aztán megjelent Márk. A botanikus kertbe azért érkezett, hogy irodájuk teraszára zöldítési tervet rendeljen. Magabiztos volt, vonzó, és Lillát azonnal kiszúrta a többi alkalmazott közül. Ezután olyan udvarlás kezdődött, amelytől az ember könnyen elveszíti a józan eszét: ritka orchideák érkeztek neki a munkahelyére, vacsorák következtek felhőkarcolók tetején, hétvégi kiruccanások vidékre. Márk olyan csodálattal nézett rá, hogy Lilla végül elhitte: ez nem lehet véletlen, ez a sors.
Csak egyetlen apróság zavarta. Márk elképesztően sietett. Alig telt el néhány hónap, máris ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa a szüleinek, és a házasságkötés időpontjáról kezdett beszélni. Most azonban ez a sürgetés hirtelen világossá vált, mint szennyes hab a víz felszínén.
— Lillácska — váltott Erika magyarra, mézesmázos, hamis gyengédséggel a hangjában. — Az esküvő után is szeretné folytatni ezt a földben kapirgálós munkát? Biztosan tisztában van vele, hogy ez bizonyos elvárásokkal jár.