– Ugyan már, ne jöjjön nekem ezzel a jogi erővel – emelte meg kissé a hangját András. Nem kiabált, de a szavai mögött már ott feszült a nyomás. – Mi itt élünk egy egész élet óta, maguk meg idejönnek két hétre…
– András – szakította félbe Anna, továbbra is nyugodtan. – Ez a mi telkünk. Papíron is. És ha akarom, most azonnal bejelentést teszek a földhivatalnál. Ott mindent rögzítenek, kijönnek ellenőrizni, és akkor ez már nem egy verandán lefolytatott beszélgetés lesz, hanem hivatalos ügy. Én ezt nem szeretném. És úgy gondolom, maga sem.
András megint ránézett. Aztán az anyjára pillantott.
Erzsébet a terítő mintáját bámulta, mintha hirtelen az volna a világ legfontosabb dolga.
A verandára nehéz, sűrű csend telepedett. Szinte tapintani lehetett. Valahol a szomszédos telkek mögött fűnyíró zúgott, az utcáról pedig behallatszott egy elhaladó autó tompa moraja.
– Mit akar pontosan? – kérdezte végül András. A hangja már más volt: nem lett barátságosabb, de eltűnt belőle az előbbi támadó él.
– Azt, hogy a karó visszakerüljön oda, ahol lennie kell. Most. Előttem.
Újabb hallgatás következett.
– Ma?
– Ma.
András nehéz tekintettel nézett az anyjára, de nem szólt. Erzsébet továbbra sem emelte fel a fejét. Aztán András arcán valami megváltozott. Nem megbánás volt ez, nem is szégyen. Inkább számítás: mérlegelte, mivel jár jobban. Végül döntött.
– Rendben – mondta röviden. – Menjünk.
Hárman mentek ki a kertbe. András bement a fészerbe, majd egy kalapáccsal, a karóval és egy mérőszalaggal tért vissza. Balázs, akit Gábor előre megkért, hogy legyen a közelben, a saját kerítése mellett állt, és némán figyelte az eseményeket. Gábor is kijött a házból.
András egyetlen fölösleges szó nélkül dolgozott. Kihúzta a karót, kimérte a távolságot a dokumentumok alapján, aztán beütötte a megfelelő helyre. Nem magyarázkodott, nem nézett senkire.
Erzsébet mindeközben a saját tornácán maradt. Nem jött le hozzájuk.
Amikor végeztek, András összeszedte a szerszámokat, és elindult a kapu felé. Mielőtt kilépett volna, megtorpant, de nem fordult vissza.
– Remélem, akkor ezt megbeszéltük.
– Én is remélem – felelte Anna.
András elment. Negyedóra múlva autóba ült, és a szokásosnál jóval korábban elhajtott.
Este hárman ültek a lépcsőn a ház előtt. Dóra kezében ott volt a telefon, de a fülhallgató már nem lógott a fülében.
– Szerinted tudta, hogy észre fogod venni? – kérdezte.
– Nem – válaszolta Anna. – Épp arra számítottak, hogy nem tűnik fel. És igazából évekig nem is tűnt fel.
– És ha Balázs nem jön át?
– Akkor lemérem én, ahogy tudom. De akkor is átmentem volna.
Gábor lassan megrázta a fejét.
– Arra lennék kíváncsi, mennyit tologattak rajta összesen az évek alatt.
– Nem sokat egyszerre – mondta Anna. – Mindig csak egy keveset. Úgy, hogy ne legyen feltűnő.
Dóra elhallgatott egy pillanatra.
– Ez tényleg fél méterről szólt? Arról a fél méterről, amin valamikor összevesztek?
– Nem a fél méterről – felelte Anna. – Az elvről. Az emberek az elvek miatt nagyon messzire képesek elmenni. Főleg akkor, ha azt hiszik, senki sem figyel.
A telek fölött lassan sötétedni kezdett az ég. A kék egyre mélyebb lett, sűrűbb és csendesebb. Az út felől tücskök ciripelése hallatszott. A levegőben frissen vágott fű és ribizlibokrok illata keveredett.
Jó volt ott ülni.
Másnap reggel, az indulás napján Anna még egyszer kiment az udvarra. Végignézte, minden ablak be van-e zárva, elzárták-e a csapokat, nem maradt-e kint semmi fontos. Gábor a csomagokat pakolta az autóba. Dóra a kapu mellett állt a telefonjával, és hunyorogva nézett a reggeli napfénybe.
Ekkor a szomszéd telek felől megnyikordult a kiskapu.
Erzsébet lépett oda a kerítéshez. Most nem volt nála metszőolló, sem locsolókanna. Csak kijött, és megállt.
Nézte, ahogy Anna végigmegy az ösvényen.
Anna odalépett a kerítéshez.
Néhány másodpercig egyikük sem szólt. Nem ellenségesen hallgattak, inkább úgy, ahogy két ember, aki pontosan tudja, mi történt, de már nincs mit hozzátenni.
– Szóval mennek – mondta végül Erzsébet. Nem kérdés volt, csak megállapítás.
– Megyünk.
– Akkor viszontlátásra.
Anna ránézett. Egy idős asszony állt előtte, tiszta kötényben, összekulcsolt kézzel. Ugyanaz az arc, amelyhez tizenkét év szomszédság, kerítésen átnyújtott kaporcsokrok és udvarias biccentések tartoztak. És ugyanahhoz az archoz tartozott az a hét év is, amikor csendben, módszeresen, az ő távollétükben araszolt a határ mentén.
– Viszontlátásra, Erzsébet asszony – mondta Anna. – Jövőre is jövünk.
Azzal visszament az autóhoz.
– Anya – szólalt meg Dóra félhangosan, miközben kigördültek a kapun –, ő komolyan azt hitte, hogy ti sosem veszitek észre?
Anna az ablakon át nézte az elsuhanó kerítéseket, az almafákat, a hétvégi házak kapuit.
– Az emberek mindig azt hiszik, hogy a többiek nem veszik észre – mondta. – Különösen akkor, ha valamit sokáig csinálnak, apránként.
Gábor halkan elmosolyodott. Dóra eltette a telefonját, ami önmagában is ritka eseménynek számított, és ő is kifelé bámult az ablakon.
Kiértek a településről. A nyaraló lassan eltűnt mögöttük.