Az iratok között ott volt a vázrajz is, rajta a határpontok koordinátáival. Anna sokáig nézte a számokat és vonalakat, de hamar be kellett látnia: ebből egyedül nem fog biztos következtetést levonni.
– Figyelj – szólalt meg Gábor –, átmegyek Balázshoz.
– Balázshoz? Ahhoz, aki két telekkel arrébb lakik? A csendeshez?
– Igen. Földmérő mérnök. Két éve véletlenül tudtam meg, ő mondta. Megkérem, nézzen rá.
Anna felpillantott a papírok fölül.
– Menj.
Balázs otthon volt. Végighallgatta Gábort, nem kérdezett feleslegesen, aztán átjött vele. Átvette az iratokat, előszedte a saját eszközeit: mérőszalagot, meg valami műszert, amelynek Anna még a nevét sem tudta volna megmondani. Jó negyven percig járta a kerítés vonalát. Anna és Gábor kicsit távolabb álltak, és némán figyelték.
Végül Balázs felegyenesedett.
– Nos. A papírok alapján a telekhatárnak itt kellene futnia – mutatott egy pontra. – A valóságban viszont most itt van. – Egy másik helyre bökött.
– Mekkora az eltérés? – kérdezte Anna.
– Ezen a szakaszon jelenleg körülbelül huszonöt centi. De látszik, hogy nem egyszerre mozdították el. A kerítés mellett több helyen másképp van bolygatva a föld.
– Mit gondolsz, hány éve csinálhatják?
Balázs megvonta a vállát.
– Három-négy éve biztosan. Talán régebb óta. Apránként, csendben. Amikor a tulajdonosok nincsenek itt.
Gábor állkapcsa megfeszült. Anna továbbra is a kerítést nézte.
– Előfordult már ilyesmi errefelé? – kérdezte.
Balázs keserűen elmosolyodott.
– Nem is egyszer. Nekem a másik oldalon volt hasonló ügyem, amíg rendbe nem tettem. Ezek régi telkek, a határok sokszor nem futnak szépen, egyenesen, régen meg sok minden szóban dőlt el a szomszédok között. Aztán később pont ezekből lesznek a viták.
Elhallgatott, majd átnézett a szomszéd telek felé.
– Jogilag ezt úgy hívják, hogy önkényes földhasználat. Ha hivatalos útra kerül, szabálysértési ügy is lehet belőle.
– Tudom – felelte Anna.
A következő napot várakozással töltötte.
Dórának végül elmondták, miről van szó. A lány annyira komolyan vette a helyzetet, hogy még a telefonját is félretette.
– Anya, hadd menjek veled én is.
– Nem.
– Miért? Tudok beszélni az emberekkel.
– Pontosan tudom. Ezért nem.
Dóra megsértődött, de nem vitatkozott tovább.
Másnap reggel, két nappal az indulás előtt, Anna összekészítette az iratokat. Kinyomtatta a fényképeket, elővette a régi földmérési anyagot, külön lapra felírta a határpontok koordinátáit, és kézzel levezette, mi mivel nem egyezik. Mindent egy mappába rendezett. Nyugodtan, gondosan, mintha csak egy hivatali ügyintézésre készülne.
Aztán kilépett a kapun, átment a szomszéd házhoz, és bekopogott.
Erzsébet szinte azonnal ajtót nyitott, mintha számított volna rá. Amikor meglátta Annát a mappával, egy pillanatra megváltozott az arca. Nem félelem volt ez, inkább annak a gyors felismerése, hogy valami kellemetlen következik. A következő másodpercben azonban már visszatért a megszokott, kedvesnek szánt mosolya.
– Ó, Annácska! Gyere csak, gyere be.
– Köszönöm, Erzsébet néni. Beszélnem kell magával.
– Hát persze, persze. Főzzek teát?
– Nem kérek teát.
A verandán álltak meg. Anna kinyitotta a mappát, és a fényképeket az asztalra tette.
– Itt látható, hol van a határ a földmérési dokumentumok szerint. Itt pedig az, hogyan néz ki most. Ezek a koordináták a mi nyilvántartási anyagunkból. Az eltérés huszonöt centiméter, mégpedig a mi telkünk rovására.
Erzsébet a papírokat nézte. Nem szólt semmit.
– A kerítés mellett a föld frissen lazított – folytatta Anna ugyanazzal a higgadt hanggal. – Ez nem vakondtúrás, és nem is a talaj megsüllyedése. A karó nem ott áll, ahol állnia kellene. Lemértük.
– Ugyan már, Anna – kezdte Erzsébet –, az ott még a Magyar Köztársaság idején volt…
– Erzsébet néni. – Anna nem emelte fel a hangját, mégis elég volt ennyi, hogy a szomszédasszony elhallgasson. – Nem akarok veszekedést. Nem akarok telefonálgatni, feljelentést írni, hivatalokhoz fordulni. Egyetlen dolgot szeretnék: hogy a karó oda kerüljön vissza, ahol a dokumentumok szerint lennie kell.
Ebben a pillanatban megcsikordult a kiskapu. András lépett be; nyilván a szokásos rendje szerint érkezett, szerdán. Meglátta Annát, észrevette az asztalon fekvő mappát, aztán az anyjára nézett.
– Mi folyik itt?
– Hát csak… – Erzsébet bizonytalanul legyintett. – A szomszédasszony átjött, azt mondja…
– Azt mondom, hogy a határkaró nem a helyén van – vágott közbe Anna. – Van földmérő mérnök által készített mérésünk. Vannak dátummal ellátott fényképeink. Azt szeretném, ha ezt még ma kijavítanák.
András hosszasan nézte őt. Végül megszólalt:
– Ez régi vita. Még apám idejében meg volt beszélve.
– A szóbeli megállapodásnak nincs jogi ereje – válaszolta Anna. – Ezt én is tudom, és maga is pontosan tudja.